Volt egy hatalmas király, s annak egy fogadott fia, ki arra kérte atyját, engedné meg, hogy ide várat épittessen, s az apa beleegyezett. A fiu megkezdeté a vár épittetését, s hét év mulva be lőn végezve. Ekkor már arra kérte, hogy lakhasson önmaga e várban hét évig, mig kipiheni magát. Az apa ebbe is beleegyezett. De a fiu visszaélt a király jóságával: a nyugalomra szánt hét évet arra használta fel, hogy titokban katonákat gyüjtött, a várat felszerelte, védelmi állásba helyezte; s a kitüzött hét év mulva egyezményöket megszegve, nem adta által a várat apjának, nem költözött ki belőle.

A király felbosszankodik, az engedetlen fiu ellen hadat viszen, a várat ostromolni kezdi: de a védelem oly makacs volt, hogy hét évig vítta a falakot, s mind hasztalan. Már csaknem vissza akará forditni a vártól katonáit, midőn cselt gondol ki: a várbeliektől egy pár galambot kérete a várbeliek vitézsége emlékéül, mit azok megadának, de vesztökre, mert a ravasz király egy szeles napon a galambokat gyúanyagokkal megrakva a várba visszaereszté, a vár meggyult, s a védőknek el kellett a várat hagyniok. Ekkor az ostromlók a lángba borult vár alatt megtámadák s az utolsó emberig felkonczolák őket. Igy lőn vége a Torda melletti Tündér-várnak.

---

Ugy látszik, e regében Decebal, dák király bukásának végső episodja van felvéve, Decebal első legyőzetése utáni azon békepontok, melyek szerint Decebal várai lerontatását kötelezte; de nem teljesitvén, Trajanus ismét haddal jött reája, s csellel és fegyverrel e várat is kézre keritette. Mert azon szóhagyomány, mikép Decebal e várból rohant ki végső csatájára, mai is ajkon forog.