A régi időkben a Loreley-sziklán, a Rajna fölött esténként gyönyörű leány jelent meg, és a holdfénynél énekelt. A szép dal veszélyt hozott a hajósokra, mert úgy elbűvölte őket a leány éneke, hogy elfelejtkeztek mindenről, s a csónak zátonyra futott, vagy örvény nyelte el. Lakott azonban a közelben egy fiatal halász, akit egészen közel engedett magához a tündér, napnyugtakor megmutatta neki, hogy merre vannak a halak. A halászlegény mindig bőséges zsákmánnyal tért haza, és mindenkinek mesélt a ragyogó szépségű leányról. Hallott a leányról a pfalzi választófejedelem fia is, s egy este csónakon arra vette útját. A tündér akkor is a Loreley-sziklán ült, és aranyhaját fésülte. Amikor az ifjú meghallotta a bűvös éneket, nem bírt magával, s a hajóból a sziklára akart ugrani; de elvétette a lépést, és a Rajna habjai összecsaptak felette. A választófejedelem vígasztalhatatlan volt, mikor megtudta, hogyan vesztette el egyetlen fiát. Nagy sereget küldött a tündérlány ellen, hogy fogjul ejtsék. A lány fenn ült a Loreley-sziklán, s mikor megérkeztek a katonákkal rakott hajók, éppen borostyán nyakékével játszott. Megkérdezte a harcosokat, mi járatban vannak. " Téged akarunk elfogni, te gonosz varázsló! Ugorj csak a vízbe! " A leány felnevetett, a borostyánt a vízbe dobta, és így énekelt: "Gyorsan, gyorsan, édesapám, Küldd a fehér lovakat, Elutazom habok szárnyán, Hogyha jön az alkonyat." Hirtelen vihar kerekedett, hullámzott a Rajna, sistergett a fehér tajték. Két hullám felcsapott a Loreley-sziklára, és elsodorta a leányt. Látták a katonák, hogy nem varázslóval, hanem tündérrel van dolguk, s dolgukvégezetlen tértek haza a gyászoló apához. A Loreley-sziklán pedig soha többé nem énekelt tündérleány.