Nem sokkal ezután a Tündérek Királya is arra járt, amerre a mi emberünk. Ő is meglátta a vaoit, ő is megkívánta. Fogta magát, a fűszálat leoldotta, és helyébe gilisztából kötött csomót a gyümölcsre.
Egyszer aztán azt gondolta magában az ember: "A vaoi megérett. Megyek és kiásom."
Ment, mendegélt, míg arra a helyre nem ért, ahol a gyümölcsöt hagyta. Lehajolt, hogy megnézze, és úgy találta, hogy érett, mert a levele világos volt, s néhány már a földre hullott.
Fogta hát az ásóbotját, és már éppen ki akarta húzni a földből a vaoi gyökereit, amikor a Tündérek Királya ott termett mellette, és haragosan nézett rá.
- Mit teszel, te ember - kérdezte zordonan -, nem látod, hogy ez a vaoi az enyém? Hogy mersz hozzányúlni?
- Nem úgy van az - felelte az ember. - Ez a vaoi az enyém. Nemrégiben itt jártam, és fűből csomót kötöttem rá, hogy megtaláljam. Igaz, a csomó nincs rajta, talán elszáradt a forróságban, de hát azért a vaoi az enyém.
- Hazudsz! - kiáltotta a Tündérek Királya. - A csomót én kötöttem földi gilisztából. Ha te kötötted volna, a tied is meglenne.
Szó szót követett, végül a Tündérek Királya belátta, hogy erős emberrel van dolga.
- Bátran beszélsz, jó törzsfőnök lehetsz. Hozd hát ide az embereidet, hadd lássam, hányan engedelmeskednek a szavadnak.
Az ember hatalmasat kiáltott, de úgyis tudta, hogy hiába, a messziről jött hívó szót nem hallják meg. Még egyszer kiáltott, aztán felhagyott a próbálkozással.
Akkor azt mondta a Tündérek Királya:
- Most én kiáltok.
Egyet kiáltott, és azon nyomban jött rá a válasz. Ezerfelől visszhangzott az erdő, füvekből, barlangokból, völgyekből és fák csúcsáról szálltak a hangok a Tündérek Királyához.
- Hallod? - mondta a Tündérek Királya. - Az én népem válaszol. Hol van hát a tiéd?
Az ember nem felelt, de kihúzta a vaoit a földből.
Ezt már nem tűrhette a Tündérek Királya, és birokra kelt vele. Hol az egyik volt felül, hol a másik, s egyre dühösebben küzdöttek egymással, amikor már-már végleg felülkerekedett az ember. De a Tündérek Királya ekkor a népét szólította.
Jöttek a tündérek mindenhonnan, alászálltak a fák koronái közül, felröppentek a magas fűből, előbújtak a barlangokból, letódultak a messzi hegyekből, odasereglettek a távoli völgyekből, és betöltötték az egész vidéket.
Az ember látta, hogy ekkora túlerővel nem küzdhet meg másként, mint furfanggal.
Azt mondta hát nekik:
- Ha meg akartok kötözni, ne ezekhez a vastag fákhoz kössetek, hanem az aiumaumara ágaihoz.
A tündérek meghallgatták a kérését, és egy aiumaumara póznához kötötték fűszálakkal, úgy vitték az uruk elé. Útközben a fűszálak természetesen elszakadtak, és az ember leesett a földre. A tündérek pedig - butácska népség - ide-oda szaladgáltak a fű után.
Végül is újból megkötötték az embert, és továbbmentek.
Alig tettek néhány lépést, amikor meg az aiumaumara ága törött el, és az ember ismét lehuppant a földre. Sokáig feküdt ott, amíg a tündérek újabb ágak után néztek.
Sikerült is újból megkötözniük az embert, de alig haladtak valamennyit, amikor ismét elszakadt a fű, majd eltörött az ág. És ez így ment hajnalig, amikor a nap feltűnt, s a tündéreknek el kellett tűnniük az emberi szem elől.
Amikor a kakas már hármat kukorékolt, a tündérnép elmenekült a rejtekhelyére, és otthagyta az embert a földön, ott, ahol utoljára szakadt el a fűből szőtt kötelék.
Az ember se volt rest, sietett haza a falujába, a kunyhójában ledőlt a fekhelyére, és azt mondta az asszonyának:
- Gyújts tüzet, asszony, hogy megmelegedjek, és adj ennem, mert megéheztem.
Jó étvággyal evett, nagyot aludt, és másnap reggel pihenten ébredt.
Ekkor összehívta az embereit, elmondta nekik, hogy mi történt vele, s akkor mindannyian magukhoz vették a legjobb fegyvereiket, fáklyákat gyújtottak, és úgy indultak a Tündérkirály barlangja felé.
A tündérek a barlang üregében a sötétben várták, hogy eljöjjön az éjszaka, és ők ismét előbújhassanak, de a hirtelen fénytől megrémültek és szerteszaladtak.
- Ai-gugugu! Ai-gugugu! - kiabálták, de a hangjuk hamarosan elveszett a zűrzavarban, s mire a fáklyák kialudtak, nem volt ott egy fia tündér sem, valamennyi nekiszaladt a vakvilágnak.
Akkor az ember szíve megtelt örömmel, és visszatért arra a helyre, ahol a vaoit megjelölte. Mindannyian jóllaktak a vaoiból, és vígan voltak.
Ha a tündérek nem szaladtak volna el, akkor az ember még ma sem ehetne vaoit.