Hogyan kapta derékon Csirizár Meluzinát, a vihartündért
Egyszer Csirizár letérdelt, a földhöz szorította a fülét, és így azólt:
- Hallom, hogy futár közeledik Bécsből. De van időnk elég. Még hét osztrák mérföldnyire van innen. Ezzel Csirizár elindult, s az útkereszteződésen érte a futárt. Fehér kabátos volt, olyan, aki a császár őfelsége titkos parancsát hordja. - Milyen paranccsal jössz? - kiált rá Csirizár. S mert csirizári hatalmas hangon kiáltott, a futár menten kikotyogta a titkos üzenetet. - Császár őfelsége azt üzeni a herceg úrnak, hogy ne csak franciául és németül szitkozódjon. Káromkodjon egy kicsit csehül is, hogy a jicini nép jobban szeresse. - Hogy miféle gondolatok teremnek egy császári fejben! - mondta Csirizár, és útjára engedte a futárt. Három napja járják már a darabontok Jicin utcáit a rendelettel, hogy a város lakosai valamennyien gyűljenek össze a piactéren, mert a herceg úr csehül fog ott káromkodni. - Csak valami baj ne legyen ebből! A végén még a város sínyli meg császár őfelsége ötletét - mondta Csirizár, és kézen fogta Pannit meg Csipiszt, hogy induljanak ők is a piactérre. Mindenki lent állt a piactér kövezetén, csak a herceg lépett az emelvényre, s az emelvény alatt aranyszéken ült a hercegnő. A herceg tüzéregyenruhát vett magára, hogy a szitkai dörögjenek, akár az ágyúlövés. Annyi ember gyűlt össze a téren, mintha legalábbis ingyen osztogatnának valamit. Mindenki kíváncsian várta, sikerül-e a hercegnek a káromkodás. Frici lakáj volt a legfontosabb személy a téren: egy selyemdarabkával betömte a hercegnő fülét, majd felment az emelvény lépcsőjére, onnan kiabált nagy hangon: - Csend, csend! Különben a herceg úr csak németül fog káromkodni. Mind elhallgattak, mint vihar előtt a pacsirta. Megkondult a Jakab-templom harangja, s a herceg nekikészül az első szitoknak. Nagy lélegzetet vesz, úgy szívja be a levegőt, mint a kovácsfújtató. De az első próbálkozás nem sikerült. Másodszorra már legalább olyasféle hangot hallatott, mint amikor rosszul fújják meg a trombitát. Harmadszorra azonban túlságosan is jól sikerült a dolog. A herceg nagyot dobbant, s mondaná, hogy: A sistergős, mennydörgős, szép virágos iharmundér! De valahogy nem jól forog a nyelve, minduntalan beletörik a szokatlan cseh szavakba, s ez lesz belőle: - A sistergős, mennydörgős, szélviharos vihartündér! Abban a pillanatban ott terem mellette egy fura asszonyság. Se nem öreg, se nem fiatal, lenvászon kendő meg nyersvászon köntös az öltözéke. - Ki engedte meg, hogy felgyere utánam az emelvényre? - förmed rá a herceg, s odalent a hercegnő kontrázik neki, hogy bizony úgy van, de úgy ám. A lenvászon kendős asszonyság meg se rezdült a haragos szavakra. Csak éles vijjogással, mint amikor szél süvít a kéményben, megjegyezte: - Mintha nem a herceg úr hívott volna. - Méghogy én hívtam! - S a herceg az egész piacteret tanúnak idézi, hogy nem hívta. A fejkendős, nyersvászon ruhás asszony a herceg felé fordította széltől cserzett, éles vonású arcát. - Vajon nem azt a szót mondta-e a herceg úr, hogy vihartündér? Hát én vagyok Meluzina, a vihartündér - mondta, és meglebbentette lenvászon kendőjét, mire a herceg fejéről lerepült a tüzércsákó. A herceg nem tűrhette, hogy egész Jicin szeme láttára így csúffá tették. Intett Frici lakájnak, s az felnyújtotta a leesett tüzércsákót, meg egy ezüstsípot is adott az urának. - Most majd megmutatom, mi a jussa annak, aki leüti a fejemről a csákót - fenyegetőzött a herceg, és a sípjába fújt. A városháza felől már lohol is hét darabont. Élükön a bíró, és kiabál: - Lesz itt rend mindjárt! - S a két kezével mutatja, melyik darabont honnan támadjon Meluzinára. A vihartündér azonban annyiba vette a bírót meg a darabontokat, mint hét csipet pelyvát meg egy szalmaszálat. Csak toppantott egyet, s meglobogtatta lenvászon fejkendőjét az emelvény alatt ülő hercegnő felé. Ettől olyan szél támadt, hogy kis híján elvitte a hercegnőt, úgy megforgatta, megemelgette a selyemkrinolinját. Még szerencse, hogy komornái idejében utánakaptak, s megfogták a szoknyája alját, különben fölszáll a magasba, a piactér fölé. Most aztán végképp elfogyott a herceg türelme. Elkapta a trombitát, amelyet Frici lakáj nyújtott feléje, és rohamra fújt. - Majd adok én neked, ilyesmit művelni a hercegnővel! És még egyszer belefújt a trombitába. A trombitaszó elhallatszott a hársfasori kaszárnyáig, a kaszárnyában a katonai trombita elismételte a hercegi trombita riadóját. Meghallotta az egész jicini hadsereg, és felsorakozott. Csakhogy a tábornokuk fogta a messzelátóját, és belenézett. Ellátott a piactérre. - Egész hadsereget egy szál asszony ellen, még mit nem! Elég leszek arra magam is. Megfújatta a trombitát, hogy nagyobb kedvvel induljon, és ment. A piactérre érve meghajolt a hercegnő előtt, a hercegnek szalutált: - A hadsereg nagyobb dicsőségére magam fogok hozzá. Egy lépést tett Meluzina felé, s megcsörrent rajta a sok arany, ami a ruhájára volt aggatva. Rákiáltott Meluzinára: - Aló mars, kifelé Jicin városából! Csakhogy Meluzina ekkor már meglebbentette a kendőjét. De nemcsak a lenvászon kendőjét lobogtatta, hanem nyersvászon ruháját is. A tábornoknak úgy nekifeszült a szél, hogy egy pillanatra még a lélegzete is elakadt. - Őfelségéért a császárért! - kiáltott erősítésért, és szétvetett lábbal megállt a vihartündér előtt. Állt akkor is, amikor Meluzina csapkodni kezdett a kendőjével, s a szoknyáját is egyre rázta, lobogtatta. A tábornok olyan nehéz volt a sok ráaggatott aranytól, hogy állt, mint a cövek. De a piactéren ítéletidő támadt. A hatalmas szél feldöntötte Szószátyárt, az órást, és a szabómestert, Fércöltőt. Felforgatta a kofákat a piacon, a hátikosarak úgy röpködtek a levegőben, mint a láncos bombák. A vihar kiloccsantotta a vizet a díszkútból. A városháza kéménye ledőlt, mintha a mennykő csapott volna bele. - Ami sok, az sok! - elégelte meg a dolgot Csirizár, aki Pannival és Csipisszel az árkádsor alatt állt, és nézte, mit művel a vihartündér. - Majd mondd, hogy merre fordul - szól Csipiszhez, s a vihartündérhez megy. Derékon kapja és viszi. Amerre Csipisz mutatja, arra fordul, hogy ne szembe kapja a szelet. Ha Meluzina egyenesen fúj, egyenest megy ő is. Panni előrefutott, s minden ajtót kinyitott, egészen föl, a városkapu tornya tetejéig. Amikor Csirizár odaért, ráültette Meluzinát a körfolyosó korlátjára. - Itt aztán fújhatsz, amennyit akarsz, ilyen magasból még a kéményeket sem éri a szeled. Ott ült hát Meluzina, s dúlt-fúlt mérgében, csak úgy tombolt a vihar a kémények felett. Jicin városában szélcsend volt. De a Ráholec-erdőben egész éjjel olyan szél fújt, hogy a bükkfák ágai a tölgyfák ágaiba gabalyodtak. Csirizár csak hallgatta a szél zúgását, és így szólt: - A sistergős, mennydörgős... A császár őfelsége meg a herceg úr ezt aztán szépen kifundálták.
|