A Tündérkapu előtt

Amikor felmentünk a Tündérlépcsőkön a Tündérkert Kapujához, és bekopogunk az Ajtón, a Tündérkapus megkérdezte:
- Hát ti mit akartok itt?
- Be akarunk menni! - feleltük neki.
- Miért akartok bejönni?
- Mert betakart a világ és nem kapunk levegőt.
- És gondoljátok, hogy itt bent jobb lesz?
- Tudjuk, hogy jobb lesz!
- Ej, Ej! Honnan vagytok ilyen biztosak a dolgotokban?! Hisz még sosem jártatok a Kertben.
- Nem jártunk, de a mesékben azt olvastuk, hogy a Tündérkertben minden szép és jó. A Kertben tündérek laknak és a virágok örökké nyílnak.
- A mesék azok csak mesék! Némelyik csak kitaláció. Hátha ez is csak egy mese a sok közül.
- Nem! Ez nem olyan mese! Ez valóság! Azért jöttünk ide!
- Ej, Ej! Honnan tudjátok, hogy ez valóság?
- Mert vannak valóságos mesék is.
- Valóságos... mesék?... Furcsa... De igazatok van! - adta be a derekát a Kapus. - A Tündérkert valóság, a Kapu is valóság, a szép is valóság. Gyertek hát be, és éljetek!
A Kapu kinyílt és mi beléptünk a Kertbe, ahol megáll az idő, megáll a lépés, megáll a mozdulat, mert ott bent minden örök. Tettünk néhány lépést, mire az előbbi Tündérhang újra faggatózni kezdett.
- Na, ilyennek gondoltátok a Kertet?
- Nem! - feleltük egyszerre.
- Nem-e?! - kiátott fel a Kapus csodálkozva. - Aztán milyennek gondoltátok?
- A mesékben sokmindent leírtak a Kertről. Még képeket is tettek a történetek mellé. Kitalált képeket, mindenféle képeket, ki hogyan képzelte a Tündérkertet, kinek milyen volt a saját Kertje. Volt, aki regényesen írt a Kertről, volt, aki tudományosan. De azok csak szavak voltak, mondatok és mozdulatlan, halott képek. Ez prdig itt a valóság, amely mellett a szavak elenyésznek, a mondatok lényeggé szelídűlnek, a képek életre kelnek, mintahogy minden és mindenki él, aki a Kertben talál otthont. A Tündérkert valóságos és örök! Végtelenúl több, mint a mesék, a legendák, az elemzések. Végtelenül több és jobb, mint a világ!
- Aha... - dünnyögte a Tündérkapus.
- Jó, hogy beengedtél minket. Köszönjük! Ha vissza kellett volna fordulnunk, útközben meghalunk.
- Igen, tudom... - felelte elgondolkozva a Kapus. - Már akkor is tudtam rólatok, amikor a világban voltatok, s akkor is, amikor elhatároztátok, hogy eljöttök hozzám. Láttam a lépéseiteket a Tündérlépcsőkön, hallottam szivetek egyre szaporább dobogását, s tudtam, szívetek hangja nem az út fáradalmaitól erősödött fel, hanem a várakozás izgalmától. Láttalak benneteket megpihenni a fák alatt, majd tovább menni végső erőtökkel, hitetekkel és bizalmatokkal, hogy itt Életre leltek. És akkor is láttalak benneteket, amikor megálltatok a Kapu előtt, mert nekem az anyag nem akadály, a Kapu és a falak nem határok, mintahogy nektek sem lesznek azok.
Most menjetek a Csend-sarokba és pihenjetek. S amikor úgy érzitek, mindent elmondtatok egymásnak, gyertek vissza a Tündérek közé, mert akkor már ti is egy lesztek közülük, látással, varázserővel, szeretettel és bölcsességgel eltelve. S akkor tüzet is gyújthattok a lelketekkel és elmehettek ki a világba, idevezetni azokat, akik vággyák, de nem lelik az utat felénk. És ha visszatérve a fájdalmak szürke völgyéből erőtlennek érzitek magatokat, újra vár a Csend-sarok, a röpke madarak és a bűvös Pad, amely pihentet, átalakít és új élettel tölti meg lelketeket.
Menjetek, hát és éljetek!
És mi kéz a kézben elindultunk a Csend-sarok felé.

Amiről a Csend-sarok mesél

Amikor a Tündérkert lakói elfáradnak az örök táncban, az örök kacagásban és az örök boldogságban, vagy szomorúak lesznek, mert hosszabb-rövidebb időre kedvesük kimegy a világba megsimogatni azokat, akik náluk is szomorúbbak és bánatosabbak, szóval, akikkel mindezek történnek, elmennek a Tündérkert egy távoli, rejtett zugába, ahol csend van, békesség és nyugalom. Elmenek az árnyékos fák alá, hogy megpihenjenek, hogy távollévő kedvesükkel beszélgessenek, hogy hallgassák a fák susogását, a madarak varázslaton átszűrt énekét és saját lelkük hangjait.
Akármennyien mennek is egyszerre a Csend-sarokba, ott mindig egyedül lesznek, mert a Kertnek ez a legvarázslatosabb része. Aki ide jön, csak a körülötte lévő természetet látja, mert a Kertet alapító Első Tündérek így teremtették ezt a sarkot.
Nem kell sokat menni, hogy a fáradtak és a szomorúak elérjék a nyughelyet, mert a Kertben nem lépkednek, hanem gondolat-szárnyon szállnak a lakók, melyhez a hajtóerőt a szív dobbanásai és a világból hozott emlékek adják. Ezért szép mindig a Tündérkert füve. Senki nem tapossa le, még akkor sem, ha estre kelve vidám énekszóval körbeülik a Tüzet és megidézik belőle a gondolataikat.
A Tűz belőlük fakad, s nemcsak tündér-fénye és bolyhos-melege van, hanem énekel és táncol is a fűszőnyeg felett. Igaziak a lángjai, mert a lelkek lángban égnek: a szerelem, az akarás, a küzdelem, a sóhaj, a vágy és a múlt lángjai táplálják szüntelen a Tündérek lelkét is, hogy azok ki ne aludjanak.
A lángok tánca néha könnyed és játékos, mert boldogok a tűz körül ülők, néha hirtelen feltör, majd alig pislákol, mert van közöttük, akinek elveszett a fele lelke s most - mindig - kétségbeesetten keresi, mert nélkülen nem lehet élni. Szeretne az égig törni, túllátni a Kerten, ki a világba, hátha megpillantja Őt, akivel egyszer már egyek voltak, vagy egyek szerettek volna lenni. Szeretne átnyúlni a Falon, lerombolni a Kaput, hogy jöjjön be ide az egész világ, mert azzal együtt biztosan Ő is bejön. De amikor kinéz a világba, sötét homályt lát, értelmetlen zajokat hall, durva üvöltéseket, egyetlen masszává gyúrt arctalan emberek és anyagok szürke tömegét. S hiába próbálja szétválasztani az arcokat, hogy meglelje Őt, nem képes rá. Ekkor lelkének lángja apróvá válik, majdnem kihúny.
Ezt látva, a mellette ülők gyengéden körbefogják, megérintik az arcát és csendesen énekelnek neki. Így a halni készülő lélek ismét erőre kap, mert érzi: nincs egyedül, s feltámad benne, a legeslegmélyében egy alig hallható, de szikla-erős gondolat: Hátha...
Ezt meghallják a többiek is, mert Tündérországban mindenki hall mindet. Ott mincs titkolni való, mert a Kert lakói jók és szépek. S amint meghallják a remény hangját, elmosolyodnak és kórusban elismétlik azt. Az ezernyi "Hátha..." és "Igen!" bűvös dallama szárnyra kel a Tűz körül, körtáncba kezd a szomorú körül.
Azután mindannyian felállnak a Tűz mellől, kézenfogják a szomorút és azt mondják neki:
- Most pedig menjünk el a Csend-sarokba és pihenjünk.
Kéz a kézben elindulnak a fák alá, a bokrok alá, a Kristálypatak partjára. Útközben virágot szednek és odaadják annak, akit kísérnek, hogy amikor leül a Csed Padjára, tegye maga mellé és beszélgessen velük. Amikor az erdő sűrűsödni kezd, és már csak egy keskeny ösvényt hagy szabadon a varázslat, a többiek hátramaradnak, és akit kísértek, egyedül indul tovább.
A Csend-sarok a magányosság helye, ide a madarak is ritkán tévednek; csak néha-néha szállnak le a kis tisztás közepén az ős-tündéridőben felállított faragott kőmedence szélére, szomjukat oltani. A medence soha ki nem fogyó hűs vize új erőt ad a szárnyaknak, a kedves lények tovaszállnak, s marad a csend, a tiszta szellő és a magány.
Akit kísértek, lassan odaballag a medence melletti durván faragott fapadhoz, leül, becsukja a szemét és álmodik.
Álma egészen valószerű, mert a Tündérálmokban erő van, amelyet az ősök és a Kert ereje ad nekik. Az erő segítségével az álmodó tovaszáll, ki a világba, be a szürke massza közé, olyan közel annak részeihez, hogy már kivehetők lesznek az egyes tárgyak, színek, zajok, arcok. Az erő fénybe borítja az emlékezést is, mert a keresőnek emlékezni kell arra a pillanatra, amikor lelkének másik fele elment tőle. Mindenre emlékeznie kell, hogy újra megtalálja Őt! Az erő találékonyságot ad, hogy merre induljon, s hogyan lépjen túl a nehézségeken. S az erő erőt is ad, hogy bárhol is találja lelkének felét, bármilyen körülmények között, magasan vagy mélyen, Mennyorszában vagy a pokol fenekén, ne rendüljön meg, hanem boldogság töltse el, mert megvan az, aki hiányzik! Az erő határozottságot is ad, hogy amikor rálelt, egyetlen mozdulattal kiragadja világi börtönéből, magához ölelje és azt mondja neki:
- Itt vagyok, tiéd vagyok újra, s te az enyém! Menjünk, ne nézzünk hátra, mert ami mögöttünk van, az a volt, ami előttünk: az a most és a lesz. A miénk - örökre.
A Tündérkert ereje szárnyakat ad, hogy szállni tudjanak, könnyedén, gyorsan, észrevétlenül, legyőzve minden akadályt, amit a világ állít eléjük a visszaútjukon, Átrepülve a legmagasabb hegyeken, a legzordabb vidékeken, nem törődve az utánuk kapó vad karmokkal, az ocsmány üvöltésekkel, az igazságokkal, a hazugságokkal, a vádakkal, az ítéletekkel. Nem törődve senkivel és semmivel, csak egymással. Mert mostmár csak ez számít, hiszen ez az Élet, ez a teljesség, ez a gyógyulás, mert a kettőből újra létrejött az Egy. Ami valaha szétszakadt, most összeforrt, a végtelen seb eltűnt a test hibátlan puha bársony, a lélek újjongó fény, mert a kettőből Egy lett.
S amikor visszaérkeznek - mostmár Egyként - a Csend-sarokba, leülnek a padra és nézik az örök élet vizét csipegető Tündér-madarakat.
Amikor felébred álmából, akit kísértek, valakinek a kezét érzi a kezében. Ismerős, meleg kezet, amely eddig csak az emlékeiben és vágyaiban létezett. A kéz gyengéden megszorítja az övét, s ő ránéz arra, akit álmában megtalált és ide hozott.
Mosoly lát mosolyt, szemek látnak szemeket, ajkak érintenek ajkakat, kezek fonódnak össze, mert a Tündérkertben a legkisebb lakó is tudja, hogy

öt meg öt az tíz
tíz meg tíz az húsz
húsz pedig
EGY
Mi!

S amikor eltelik egy szakasz az időtlen időből, kéz a kézben végigmennek az erdei ösvényen ki a fényre, melegre, táncra, énekre - a soha véget nem érő boldog Életre. S mostmár ők is kísérőkké válnak, szolgálva a szomorúak kifogyhatatlan áradatát.

Lélekutazás

Amikor Énvándorommal már majdnem mindent elmondtunk egymásnak a Csend-sarokban, felálltunk a Padról, és elindultunk a Kapu felé beszégetni a Kapuőrrel, mert újabb kérdések furdalták az oldalunkat.
Az Őr már kint várt a Kapu melletti házikója előtt, s ahogy közeledtünk hozzá, egyre szélesebben mosolygott. Mintha tudta volna, hogy jövünk. S hát, tudta is.
Eddig mindig csak a hangját hallottuk, látni most láttuk először.
A Kapuőr olyan volt, mint egy ember! Semmi földöntúli, semmi varázslatos, mint amit a Tündérkertben megszoktunk.
Alacsony termetű, széles vállú, kurta lábú öregúr csizmájába tűrt posztónadrágban, kockás ingben, ujjatlan kiskabátban. Arca kerek és jóságos, ezer ránc szabdalta szeme mosolygós. Borzas, őszülő haját a Kertben mindig fújó Tündérszellő rendezte újabb és újabb alakzatokba.
Mindez nem zavarta az Őrt, és ahogy közelebb értünk, megszólalt az ismerős Hang:
- Hát eljöttetek újra! Nagyon helyes! Valami böki a csőrötöket, ugye? Na csak gyertek közelebb, nem harapok! - Ölelésre nyújtotta kezeit, ettől mi is felbátorodtunk, odaléptünk hozzá és megöleltük egymást.
A Kapuőr ölelése erős volt, mégis gyengéd, hatalmas kezei szorosan átfogtak, és éreztük, valami erő és békesség indul belőlük felénk, erő, amely lecsendesíti a háborgást, elűzi a félelmet; az ember újra gyereknek érzi magát anyja betakaró melegében. Szívünk heves dobogása alábbhagyott, s akkor megéreztük az Őr illatát, ami semmihez sem volt fogható, mert gyönyörű volt és kedves: a szeretet illata. Arcát arcunkhoz szorította, a borosták puha bársonyként simogatták a lelkünket, testünket, és amikor a kezek szorítása enyhült, nemnagyon akartunk kibontakozni ebből a gyönyörűségből.
De az álomnak vége szakadt, elléptünk egymástól, s Kapuőr folytatta:
- Így nézek én ki, a Kapuőr! Megöregedtem, és mivel a kapuőrök a mesékben általában öregemberek, ezért kerültem ebbe a beosztásba. Nyugodt hely, könnyű munka és szeretem is. Kevesen lelnek az Ösvényre és kérnek bebocsátást a Kertbe, így van időm. Sokan eljönnek hozzám beszélgetni, s én szivesen felelek minden kérdésre.
Szólásra nyitottam a szám, majd be is csuktam, gondolván, hogy az Őr folytatni akarja a bemutatkozást. De úgy tűnik, bőven elégnek tartotta, amit elmondott magáról, úgyhogy megkérdezte:
- Na, ki vele, mire vagyotk kíváncsiak?
Egymásra néztünk: mondhatjuk-e? Kérdezhetjük-e? Nem sértjük meg vele ezt a kedves öregembert? Hiszen a kérdésünk éppen erre vonatkozott. Zavartan toporogtunk, valami segítségre várva. S az jött is mindjárt:
- Ejnye, de szégyenlősek vagytok! Kérdezni szabad, a választ majd meglátjuk! - bíztatott a Kapuőr.
Énvándorom rám nézett, szemei azt üzenték: Mondjad te!
- Te egy kedves öregember vagy. Meg láttunk más idősebb tündéreket is... - Kis szünetet tartottam, keresve az odaillő szavakat a kérdés megfogalmazásához. De nemigazán találtam, ezért belevágtam a közepébe: - Hogy lehet az, hogy a tündérek is megöregednek? A mesékben minden tündér fiatal és örökéletű!
A Kapuőr lehajtotta a fejét, minden mondatomra rábólintott. Úgy tűnt, nyugtázta magában a kérdéseket. Válaszát lassan, megfontoltan kezdte, mintha valami nagyon komoly dologról volna szó.
- Igen, a tündérek is megöregszenek. A mesék: azok csak mesék! - szavaival szinte legyintett a megállapításra. - Azokban össze-vissza írnak minden badarságot! De a Tündérkert nem mese, hanem valóság!
Mindannyian a világból jöttünk - folytatta kis szünet után -, ezért magunkon viseljük annak egyes jegyeit, így az öregedést is. Amikor beléptünk a Kertbe, tündérekké váltunk, mert a lelkünk kinyílt a szépre, a jóra, a kedvesre. Kinyílt mindarra, amit a világ nem enged meglátni, nem enged megélni, mert neki a test kell, amely véges és múlandó. A Kertben a test lényegtelenné válik, mert itt kivirágzik a lélek, amely örök és végtelen.
- Dehát mégicsak van testünk! Neked is, nekünk is! - szóltam közbe. - S azt mi is tudjuk, hogy a test múlandó. Milyen szomorú ez!...
- Szomorú... - mélázott el a Kapuőr. - Igen, néha én is így érzem... Örökség a világból. De itt a Kerteben inkább: állapot, a legtöbb tündérnek pedig: az öregség várakozás. Valami másra, ami után egész életében vágyott, de csak most érheti el.
Amikor egy tündér úgy érzi, hogy teste már börtöne lelkének - folytatta az Őr mostmár határozottan -, elmegy a Feledés Szigetére, amely a Tündérkert legszebb, legtisztább tavának, a Feledés Tavának a közepén van. A szigeten leül a Lélekfa alá és csendes álomba merül. Álmát az egész Kert vigyázza, a fán lakó mókusok körbeülik és fejüket az alvó tündér arcára hajtják, a madarak eléneklik az Átlépés Dalát, s közben a lélek felszáll a magasba, a soha el nem képzelhető, semmivel le nem írható szabadság birodalmába. Ekkor a test eltűnik, a mókusok visszatérnek élelemgyűjtő munkájukhoz, a madarak pedig új kukacok után néznek a mindig éhes fiókáik számára.
És a tündér lelke száll, egyre feljebb és feljebb, a kék határokon túl, egészen Istenhez. És vagy ott marad az Úrnál, vagy visszajön a földre, hogy új tetsbe költözzön.
Örök körforgás, soha el nem múló élet...
A test az csak test, mindegy, milyen öreg, mert benne a lélek mindig fiatal marad!
A Kapuőr felnézett. Szemünk találkozott: tiszta tekintet, végtelen mélység. De mintha érezte volna, hogy nem győzött meg minket teljesen, ezért folytatta:
- A bennünk lakozó lélekhez a szemünkön keresztül juthatunk el. A szem a Kapu, a lélek kapuja és akinek megengedik, beléphet rajta.
Gyertek közelebb, nézzétek meg a szemeimet, és bennük meglátjátok a választ.
Lassan, szinte félénken közeledtünk a Kapuőr felé, néha tétován megálltunk, hangtalan kérdezve, hogy mehetünk-e tovább. Ő pedig aprókat bólintott és ezt mondta:
- Gyertek bátran, egészen közel... Még közelebb. Nézzetek bele a szemembe...
A Kapuőrnek nyugodtkék szemei voltak, olyanok mint a napsütötte tenger, amelyet nem háborgatnak viharok, nem korbácsolják fel vad szelek. Felszíne mosoly és kacagás, az apró hullámok táncára a sósízű tiszta szellő éneke felelt. A látszólag nyugodt felszín állandó mozgásban van, de ez a mozgás olyan finoman összehangolt, olyan kecses, hogy csak egy idő után vehető észre, s akkor a szemlélőt elringatja a tánc ritmusa és - ha akar, ha nem - vele együtt táncol. S közben szívébe öröm, lelkébe békesség költözik.
A Kapuőr mozdulatlanul állt, s mi, ahogy egyre közelebb kerültünk a Szemekhez, egyre többet láttunk meg, majd, mintha elvesztettük volna a súlyunkat, felemelkedtünk a földről és már hallottuk is a szelíd hullámok csacsogását.
Már nem volt Kert, eltűnt a Kapuőr és maradt a mindent betöltő végtelen kékség. Száltunk a tenger felett, láttuk a felszínt és a mélyet, s egyszercsak elkezdtünk a széllel együtt énekelni egy sohanemhallott ismerős dalt; olyannyira ismerőset, hogy nemcsak a dallamot tudtuk, hanem a szöveget is. A dal egy hosszú vándorlásról szólt, utakról, ösvényekről, embernemjárta magas hegyekről és kitérőkről. Kézfogásokról, vágyakról és ölelésekről, amelyek a múltba vesztek. Aranyfényű kövekről és egy Kapuról, amelyen mi is beléptünk. A dal mindannyiunkról szólt, mert a szél az Élet Dalát énekelte, a közös sorsot, a közös múltat és a közös jelent.
Énekünket bársonyvisszhangok ismételték, ezer formában újrakomponálva a dalt, eddig nem látott színeket keverve, mert bár sorsunk közös, de utunkat ezerféleképpen járjuk. A dallamok elpihentek, tovább szálltunk a hullámok felett, és amikor kíváncsi tekintetünket a mélység felé vetettük, már ott is voltunk.
A Lélektenger mélyén az aranynap a kékszivárvány színeiben nevetett, s vele nevettek a mélység lakói, a mélység hangjai. Víz vett körül bennünket, mégis könnyen mozogtunk, a hangok és a színek tiszták voltak és élesek. Kóboroltunk erre-arra, hívtak táncolni, ünnepelni, hogy meglátogattuk őket, de minket hajtott a kíváncsiság: megismerni mindent, amit a Kapuőr meg akar mutatni nekünk. Ezért búcsút vettünk a mélység tündéreitől és máris újra a kék ég alatt és a kék tenger felett voltunk. Szálltunk tovább a Hangok felé, mert valahonnan tudtuk - talán az Őr súgta meg -, hogy utazásunk igazi célja, értelme a Hangok meghallgatása, mert a válaszokat ők adják meg.
S amikor a láthatáron feltűntek az égigérő óriáshegyek, megszólaltak a Hangok:
- Minden, amit eddig láttatok, az örök életű lélek volt. A test megöregszik, a lélek soha. Amikor a Kapuőr szemébe néztetek, a lelkét láttátok. Minket láttatok.
- És mi ez a csodatenger? Honnan kerültek ide az égigérő hegyek? És a hó, ami a csúcsukat ezüstözi? - kérdeztük a Hangtól.
- A tenger - felelte a Hang - a lélek végtelen szépsége. Nincs határa, a hegyeken túl is folytatódik, elér a csillagokig. Partjának hullámai Isten lábát mossák szeretettel, hűséggel, odaadással.
A hegyek - folytatta a Hang - a lélek vágyai, a törekvések, az álmok, az akarás, amely mind hatalmas, szilárd és - bár el nem érheti - felfele tör, Hozzá.
- És miért havasak a hegycsúcsok, amikor itt mindenütt meleg van, és valószínűleg ott fent sincs hideg?
- Azért, mert az ember szeret játszani, a benne élő gyermek lelkéből ki nem törölhető. S a gyermek azt mondja: a nagy hegyek hósipka nélkül nem hegyek! Meg egyébként is milyen szép egy dúszöld erdősapka fehér pomponnal! És a világ hegyeinek csúcsát is hó borítja! Így hát vágyaink hegyeit puha fehér párnával takarjuk be.
- Jártunk a tenger fenekén. Ott is jó meleg van. Nincs homály, nincs kavargás, nincs félelem. Az igazi tengerek mélyében nem így van... - kérdésem a levegőben maradt, de a Hang értette a gondolatainkat.
- A tenger mélye a lélek mélye. A kék tenger mélye a Kapuőr lelkének a mélye. És a lélek az lélek. Mindegy, hogy a felszínt vagy a mélyét nézzük. A lélek egyforma. Akié hideg, ott vastag felhők gomolyognak az égen és hideg a felszín is, a mély is. A hideg lelkek felszínén jégtáblák úsznak, a szürke hullámokat vad viharok korbácsolják fel, éneke az orkán sivítása, tánca a jég reccsenő ütései. S ott a mélység is hideg és sötét, élet nincsen benne, fény nem hatol le oda. A hideg lelkek mélye maga a Semmi.
A meleg lélek - ahogy láttátok is - mindenütt fényes, mindenütt él.
- Milyen szép... - Ahogy néztük a Vágyak Hegyeit, mintha elmosolyodtak volna, mintha kezüket nyújtották volna felénk: Gyertek! És nyújtották is! Hatalmas tenyerükre emeltek és felrepítettek a legmagasabb hegy legmagasabb csúcsára, ahol a hóban éppen két talpalatnyi hely várt ránk.
Álltunk az apró fennsíkon, alattunk mélységek, hegyoldalak zöld növénybundában, lábuknál a tenger. Fogtuk egymás kezét, a szél örömjátékot kezdett Énvándorom hajával, és távoli világok illatát hozta felénk.
A Hang büszkén kérdezte:
- Na, mit szóltok? Ugye tetszik? Nézzetek körül! Felfele is!
- Milyen szép... - ismételtük magunkat. Ennél többre nem futotta, de nem is volt szükséges, mert ahogy lassan körbefordultunk és szemünket az ég felé emeltük, a messze távolban megláttunk a szavakkal le nem írható Csodát.
Egyszerre volt fényes és sötét, állandó és változó, szelíd és haragvó, kedves és szívszaggató. Egyszerre volt a vágy és a taszítás, a végtelen akarás és a végtelen közöny. Istent láttuk és lába előtt a világot, ahogy féltő kezével átöleli, szelíd szemével csillapítja örjöngését, lelkével betakarja, fényével bevilágítja, hogy mindenki megtalálja az Ösvényt, amely a Tündérkerthez vezet, s azon keresztül Őhozzá.
Nem mozdultunk, mert nem tudtunk mozdulni. Szemünk itta a látványt, lelkünk ujjongott, hogy láthatja a Végtelent. Azután, mintha egy láthatatlan parancsnak engdelmeskednénk, elfordítottuk a fejünket a Teljestől, visszaléptünk a legmagasabb hegy tenyerébe és elindultunk lefele.
A Kapuőr szelíd tekintete lassan keretbe foglalta a Tündérkertet, s mi ismét ott álltunk előtte révetegen, mozdulatlanul. Az Őr elmosolyodott, arcának ráncai vele mosolyogtak. Amikor megszólalt, hangja a Hang volt, s akkor tudtuk, hogy ott a lelkében is vele beszélgettünk.
- A lélek mindig örök és fiatal, mint az én lelkem vagy a ti lelketek is. Messze jártatok most, messzire jutottatok, sokat láttatok és tapsztaltatok. Láttátok az Egyetlent, a Legfőbbet, így mostmár a ti lelketek is nyitott az utazók előtt. Ha valaki kérdez, feleljetek neki, mintahogy én is feletem nektek. Ha valaki kételkedik, hívjátok meg egy sétára magatokba, mintahogy én is vendégül láttalak benneteket. Mondjátok el mindenkinek, hogy mit látattok, s ha látogató jár a vágyaitok hegyeinél, beszélgessetek vele és vigyétek fel a legmagasabb csúcsra.
De mindenek előtt vezessétek őket ide a Kertbe, hogy megtapasztalják a szépet és tündérekké váljanak, minahogy ti is azzá váltatok. Mert a Lélekutazás csak a tündéreknek adatik meg.
Akárhol is vagytok a Tündérkertben, hozzám bármikor eljöhettek, hogy beszélgessünk, és bármit kérdezhettek, megfelelek nektek.
Búcsúzásképpen a Kapuőr felénk nyújtotta a kezeit. Megfogtuk és arcunkhoz szorítottuk őket. A Kapuőr meg csak állt és hagyta, hogy a szeretet, erő és szépség óceánja átáramoljon a szívünkbe.
S amikor nagysokára elengedtük a Kezet és ráemeltük a tekintetünket, a nyugodtkék tenger két apró cseppjét láttuk megcsillanni a lemenő nap opálos fényében.