I.

Ős regék beszélnek egy tündér országról,
E tündérországban egy hires királyról:
Akleton királynak hitta őt hű népe,
Sok vagyonnak fénynek úszott özönébe.

E hires királynak volt három gyermeke,
Ezeknek Argyrus volt a legszebbike;
Mind három született a szép Medenától,
Akleton királynak élete párjától.

Éppen háta megett tündöklő lakának,
A királyné tartott egy kertet magának:
A legszebb izléssel volt e kert rendezve,
Fényes kőfalakkal volt körül övedzve.

Volt a kertben csermely, diszes szökőkutak,
Nyiló virágokkal párkányozott útak:
Oly szép vala minden e kert környékében,
Hogy a szem kifáradt annak nézésében.

A kert közepében álla egy ősi fa,
Ezüst virág terme s arany alma rajta;
Levelei oly szép smaragdok valának,
Hogy nincs annyit érő kincse a világnak.

Mindennap kinyiltak ezüst virágai,
Éjfélig megértek arany narancsai:
Reggelenként, ha a király leszedhette,
Akkor a világot csak félvállról vette.

E volt a királynál ősök hagyománya,
Általa gazdag volt népe és országa;
Ámde egyszer mi és minem történt vele,
Ór-kezek esének e fának kincsére.

A király a dolgot a mint észrevette,
Fel lőn háborodva szivében felette:
Éjji őrökkel a fát kőrülfogatta,
S a szoros vigyázást fontosan meghagyta.

A kelő reggelre már alig várhata,
Ugy kívánta tudni mit szűl az éjszaka:
Hitte, hogy az őrség hiven áll a résen,
És amennyi kincs kell, fáján annyi lészen.

Ámde megcsalá őt biztató reménye,
Mert midőn kertjébe jó reggel kiméne:
Szedve volt gyümölcse kincstermő fájának,
Őrjei alatta mélyen szunnyadának.

Felriasztá őket bosszusan álmukból,
Kérdé mért alusznak oly mélyen s mi okból?
A megrémült őrök hogy felriadának,
A hires királyhoz ekképpen szólának:

Felséges királyunk nézz e drága fára,
A földkerekségén nincsen ennek párja;
Nem látánk éltünkben annyi fényes kincset,
Mennyi itt e fának ágain tündöklett.

Látánk rajta fénnyel ragyogó almákat,
Aranyos virággal aranyzott rózsákat,
Smaragd, zafir, rubint fényié körüllöttek,
Levelein gyémánt madárkák csevegtek.

Mig gyönyörködénk mi a fa termésében,
S nagy vala az öröm mindnyájunk szivében;
Jött egy lanyha szellő, melytől földre rogytunk,
S egy szempillantásra mélyen elaludtunk.

A király bánkódva tére kastélyába,
Nem tudá a csinynek hogy álljon útjába;
Hasztalan fürkészett s puhatolt mindenkit,
Kire gyanakodjék nem talála senkit.

Csak hamar Filarent hivatá magához,
Folyamodott a nagy bűvész jóslatához.
Kérte őt, hogy járjon titkosan végére,
Ki tehette kezét ősei kincsére.

Elpuhult oh király, néped és nemzeted,
Kincseid ezekkel meg nem őrizteted;
Hatalmas tündérek keze nyult e fához,
Sok küzdéssel jutsz te annak birtokához.

De lehet reményed egyik kis fiadban,
Csak majd szived meg ne törjék bánatodban;
Mert sok bujdosásnak lesz fiad kitéve,
Mig szert teszen ismét e fának kincsére.

Filáren ekép szólt, s a királyt elhagyta,
Eltávozott gazdag ajándékkal rakva,
A király parancsol nagyobbik fiának,
Hogy őrizze kincsét e tündéres fának.

A királyfi elment holdvilágos éjjen,
Járt kelt jó reménynyel a fa közelében,
Nézte a sok drága újuló virágot,
A smaragd lombokat, aranyló almákat.

Nem jött bezzeg álom éjfélig szemére,
Oly nagy volt szivének öröme és kéje.
De éjfélen lanyha szellő lenge rája,
S az álomtól összeragadt szempillája.

Jött a reggel újra, de sikertelen volt,
A királyfi mélyen alvék, mint ki megholt;
A kincstermő fának nem volt egy virága,
Nem bár egy gyümölcse, nem bár egy almája.

A közép királyfi álla őrt más éjjel,
Őt is előlé az álom szellőjével;
A királyt a bánat s boszuság kinozta,
Szertelen haragját vissza nem tarthatta.

Filarent a bűvészt rögtön elitélte,
Mert jövendőlését álnokságnak vélte.
A szegény öreg jóst mindjárt hévenyében
Megkötözve küldé a bakók kezébe.

II.

A királyné bőszült férjét vigasztalta,
Bár erős dühétől ő maga is tarta;
Vágasd ki azon fát férjem jó királyom,
Ugy is nem egyéb az, átok a házunkon.

Ámde a királynak legkisebbik fia,
Argyrus, kiről szól e szép história,
Atyjához belépve, igyen szól hozzája,
Szavai közt szépen mosolyogván szája:

Atyám, egyet szólok, kettő lesz belőle,
Én is el kimegyek őrködni a kertbe.
A jóst jóslatáért, hallom megöletted:
Biz azt édes atyám nem igen jól tetted.

Nem csak két fiadról szólt az ősz Filaren,
A harmadik fiad volnék még talán én;
S bár a bátyáimtól futott a szerencse,
Lehetek talán én istenek kegyencze.

Az éjjel is édes álmot álmodoztam,
Ősi kincseinkért messze elbujdostam;
Inséggel tusáztam, szép leányt szerettem,
S őseimnek fényét mind visszaszerzettem.

A király megrendült hangon szólt fiának:
Ne tedd ki magadat e nehéz próbának.
Oly álmat beszélesz, mely miatt mig élek,
Az ősz Filárennek jóslatától félek.

Ha te bujdosója leszesz e világnak,
Mi lesz sorsa itthon atyádnak, anyádnak?
Az aggódás s bánat sírba visz bennünket.
Inkább hadd veszitsük el minden kincsünket.

Ámde Argyrus szólt: bármi lesz belőlem,
Végrehajtom, a mit jósoltak felőlem.
Ha szenvedek s küzdök, jó lesz annak vége,
Férfias küzdésnek dicsőség a bére.

Ment a szép királyfi atyjának kertébe,
Bárson gyepre dölt le a fa közelébe;
Szablyáját, tegezét elvivé magával,
Hogy megvivjon a szép kincsek tolvajával.

Drága lombok nyiltak már a fa-ágakon,
Gyémántos virágok s rózsák a lombokon;
Kezdenek az arany narancsok is érni,
A királyfi alig bira rájok nézni.

Keble lánggal ége és hevült a vágytól,
Hogy számot kérhessen a kert tolvajától.
Nem zára szemét be bár egy pillanatra,
Hogy ami az alatt történik ne lássa.

És im gyenge zúgás lesz e pillanatban,
Szárnyok csattogása hallszik a magosban.
Feltekint Argyrus, s nagy bámulására:
Tizenkét szép hattyu száll a tündér fára.

A tizenharmadik leszállott hozzája,
Könnyedén leszárnyalt ágya vánkosára.
A királyfi ívét gyorsan megfesziti,
S a bűvös madárkát czélirányba veszi.

Ámde a szép hattyu szárnyait megrázza,
Csókhoz volt hasonló szárnya csattogása.
Szeme a napsugár fényével volt rakva,
S ajka nyilik ilyen emberi szavakra:

Kedves ifju ne vonj fegyvert életemre,
Nem hozok én bút és bánatot szivedre:
Távol messzi földről a te országodba,
Jöttem szép királyfi látogatásodra.

Igy szólván, a hattyú újra megrázkodott,
S azonnal szép tündér-leánynyá változott.
Oly szép volt termete, oly szép az orczája,
Argyrusnak elállt rajta szeme szája.

Ki vagy bájteremtmény szépségek szépsége,
Angyalok virága, rózsák ékessége;
Aranyfürtü tündér honnan jöttél hozzám;
Élek, vagy az álom szellője fuvalt rám?

Én vagyok a tündér lányoknak királya,
Kincsekkel van rakva népem szép országa;
De szivem nem boldog, őlnek rég a vágyak,
Téged szép királyfi látni ohajtálak.

A lélek a vágyat vágyakkal cseréli,
A mit a sors meghoz, azzal be nem éri;
Van koronám, kincsem, fényem, gazdagságom:
De nélküled még sincs semmi boldogságom.

Messzi földről jöttem, jó hogy végre látlak,
Én hordám el ősi kincseit atyádnak;
Gondolám, hogy majd te őrt állasz felette,
S feltalállak itt e fának körüllette.

Nem csalódtál angyal, Argyrus ekép szól,
Oh én jól ismerlek kedves álmaimból,
Lelkemet régóta epesztik a vágyak.
Mégsem hittem azt, hogy egykor feltalállak.

Jőj te angyalszépség égő kebelemre,
Szivem nyugtatan lett, menyet érzek benne.
És e menyországot ezer lélek lakja,
Mindeniknek te vagy édes gondolatja.

Szólt Argyrus, s a szép lánykát átkarolta,
A lány arany haja keblét végig folyta;
Isteni szép arcza szende pirtól ége,
Szerelmes lett volna a vílág beléje.

A nyájas királyfi boldog volt, a milyen,
Nem lehete senki e föld kerekségen.
Mert nem szort az Isten annyi bájt leányra,
Mennyit rá halmozott Tündér Ilonára.

Csók és szerelem közt vigan folyt az éjjel,
Nem cseréltek volna semmi földi lénnyel.
Szerelmet vallának, hűséget fogadtak,
És egymásnak még csak jegygyűrüt is adtak:

Az első szerelmi boldog órák után,
Elaludtak hajnal felé egymás karán.
Álmuk bárha szép volt, még a szépnél is szebb;
Nem lehetett ébren-létöknél édesebb.

III.

Jó reggel Akleton ébredvén álmából,
Kertjébe tekinte háza ablakából:
És a fára esvén bámész pillantása,
Ott a fénygyümölcsöt mind épségben látja.

Zaklat egy vén asszonyt, egy udvari dámát,
Hogy sietve nézze jól meg kerti fáját.
Hozna hirt fiáról, s hogy miként tehette,
Hogy a fa gyümölcsét ugy megőrizhette.

Indul az öreg nő, sőt megy gyorsasággal,
De hirtelen megáll néma bámulással:
Látja a királyfit istenűlt arczával,
Szenderülni a szép Tündér Ilonával.

Költené álmukból, ámde nincs merénye,
Oly varázsló a lány szépségének fénye;
Oly bájló teremtést a föld nem szűlhetett,
Istenasszonynál az egyéb nem lehetett.

Még is halk léptekkel közelit hozzájak,
Észrevette azt, hogy mélyen álmodnának:
S hogy a király előtt legyen bizonysága,
A szép lány hajából egy fürtöt levága.

Ezzel a királynál megjelen sietve.
S elbeszélte neki, mit látott a kertbe,
Egy szép isten-asszonyt a királyfi mellett,
Kinek az aranyfürt hajzatában termett.

A király szivét az öröm elragadta:
Szaladott nejéhez, és azt karon fogta.
Sietett a kertbe, hogy lássan utána,
Mily tündér teremtés szeretett fiába.

E közben a lányka felserkent álmából:
Legott észrevette hogy vágtak hajából.
Egy setét gúnyt sejtett, ő meg volt gyalázva,
Sírni kezde, arcza sűrű könytől áza.

Felriad Argyrus kedvese hangjára.
Hogy búját kitudta, vér tolult arczára.
Szóla a leánynak: bocsáss meg kedvesem,
Azt, ki téged sérte, bizon megbüntetem.

Legyen az testvérem, legyen jó barátom,
Véres boszut állok rajta, szép virágom;
Csak te oh ne könyezz, légy nyugodt, szerelmem,
Feledd el a sértést, feledd el érettem.

Mind csak haszontalan Argyrus beszéde,
Vigasztalás nem szállt Ilona szivére,
Felkel búsan s büszkén bárson gyepágyáról.
Ily szavak fakadtak kláris ajakáról:

Sokszor jöttem hozzád, mig föllelhetélek,
Egy néhány óráig boldog voltam vélled.
Kivántam királyfi, szívedet, kezedet,
Talán szerettél is ugy mint én tégedet.

Mégis el kell válnunk, oh ne szólj hiában,
Nem lakhatom veled atyád udvarában:
Órvokat küldött ő kertjébe postának,
Akik megraboltak, s rám szégyent hozának.

Argyrus a lánykát hévvel átkarolta,
Arczát, nyakát, vállát, s hókezét csókolta.
Oh ne hagyj el, angyal, éld világod véllem,
Boszut állok értted, isten ugy segéljen.

Igy szólott Argyrus, lobogott orczája:
De hajthatlan volt Tündér Ilonája.
Ne kisértsed, ifju, állhatatosságom,
Bár nőnek születtem, de szavam megállom.

Menj, szólt a királyfi, ámde én követlek,
Az egész világon bár hol fölkereslek.
Csak még egy kegyeddel boldogitsd barátod,
Mondd meg, e világon hol vagyon lakásod.

Lakásom, jó ifju, messze van tetőled:
Zárt helyen, bérczek köztt keresd szeretődet,
A Fekete-város az én fő lakásom,
És a Változó-vár nyári mulatásom,

Bájoló szép völgyek és erdők tanyáim,
Arannyal ezüsttel gazdagok bányáim:
Hatalmam kiterjed messze, sok hazára,
Adózóm volt nekem országod királya.

E fának kincseit nekem adóztátok,
Béke-jobbot nyujtva jöttem ti hozzátok.
És ti gyalázatot hozátok fejemre,
Könyeket szememre, bánatot szivemre.

Isten hozzád, engem ne keress hiába,
Sok tündér keresett, de fel nem talála.
Szólt Ilona, s bárha köny volt még szemében,
Szárnyra kelt, és eltűnt szép hattyu képében.

A királyfi küzdve kétségbeeséssel:
Leborult ágyára, nem birt bús szívével.
Kit ő ugy szeretett, ki őt ugy elhagyta,
A szerelemteljes Ilonát siratta.

A király s királyné a kertbe jövének,
Hogy kedves fiokra majd reá lesnének.
De mind kettőjöknek nagy lőn bámulása,
Hogy szemök az ifjat könytől ázni látja.

Argyrus atyjának mindent elbeszéle:
Elmondá minö nagy Ilona szépsége,
Mily szép aranyfürtje van a tündérlánynak,
S mily édes zengése az ő szép hangjának.

Végre dühösen szólt az öreg asszonyról,
Aki őt megfosztá Tündér Ilonától.
Aki megrabolta bájoló aráját,
S összedulta azzal földi boldogságát.

A király fiának részt vett bánatában,
Osztozott dühében és boszuságában:
S a nőt elitélni neki át is adta,
Ki a nyomorultat izekre vágatta.

Ezzel elbujdosott Argyrus honából,
Érzékeny búcsut vett atyjától anyjától.
Szerfelett nagy volt a jó szülék keserve,
Ámde Argyrusnak mégis menni kelle.

A király is a fát mindjárt kivágatta,
Annak minden ágát rakásra hányatta;
Derekát máglyába rakva meggyujtatta,
S világánál eltünt jó fiát siratta.

IV.

Bujdosik Argyrus hegyeken völgyeken,
Erdős és kősziklás kietlen helyeken:
Szárazon vizen át megy pályafutása,
Sem éjjel sem nappal nincsen nyugovása.

Mindentől, a kit csak feltalál útjában,
Kedveséről kérdez hirt, de csak hiában;
Szivét mind szüntelen gyötri a búbánat,
Mert nyomát sem sejti Tündér Ilonának.

Beérkezett végre Tündérországába,
Holott bujdokálván kies völgy hosszába:
Egy hegy oldalán nagy pásztortüzet láta,
Arra venni útját helyesnek találta.

A mint közeledék ugy nőtt bámulása:
Tűz előtt heverve egy óriást láta.
Felállva hinnéd őt százados tölgyfának,
Lefeküve ember hosszú árnyékának,

A nagy ember mozdult, s feldűlt könyökére,
Argyrus felnéze annak nagy szemére.
A nagy ember kérdi kicsodák volnának?
S zeng a föld hangjától az ő nagy szavának.

Argyrus felelt és így szóla merészen:
Bujdosók vagyunk mi ezen a földrészen.
A Feketevárost kellend feltalálnunk,
Kérünk útasits, ha nem jó úton járunk.

Hm! szólt a nagy ember, ifju jó barátok,
Bizon fejszéteket nagy fába vágátok;
Ha felállok én a Retyezát-tetőre,
Ellátok a földnek legnagyobb részére.

Látok sas lábokan forgó kastélyokat,
Arany kerttel függő fényes légvárokat,
Látom mi a földön és az ég alatt van,
A Feketevárost még sehol sem láttam.

Hanem édes fiam, már a reggelt várd el,
Sok tájról sok tündér lesz itt holnap reggel;
Megkérdem s ha lesz ki útba igazitson,
Elküldöm azt véled és elútasitom.

Szóla a nagy ember, s hogy jó szivvel lássa
Vendégeit, egy nagy vadat húza nyársra.
S mig a vadat jobbról s balról sütögette,
Argyrus kilétét, sorsát kérdezgette.

Hősünk mindent monda a nagy óriásnak,
Csak hogy annálinkább megsegitse másnap.
Az óriás is ugy beléje szeretett,
Hogy ön sapkájából neki ágyat vetett.

Reggel a tündérek rendre megjövének,
Egy se hallá hirét a város nevének;
De egy sánta tündér jött meg utoljára,
Ez tudá e várost, ott tört el a lába.

Szóla most az óriás: tündér, bízom benned
Ez ifjuval útitársul el kell menned.
Idegen földröl jön, vele jót kell tenni,
Tudom hogy jónéven fogja azt ő venni.

Kéntelen kelletlen útnak eredének,
Hosszason mind nappal mind éjjel menének,
Végre egy falombos bércz-vadont találtak,
Melynek tetejéből egy városba láttak.

Szólt a sánta tündér im előtted a hely,
Mit kerestél, Isten hozzád, járj békével.
A Feketeváros ott fekszik a völgyben,
Ama fényes és szép folyónak mentében.

Argyrus köszönve a tündér jóságát,
Ment s szemelőtt tartva a város irányát.
Csak hamar be is ért belső piaczára,
Hol egy özvegy asszony hitta szállására.

Egy perczig kinyugvá úta fáradalmát.
Ő volt csak eszében, kiért annyit kelt járt.
S csak hamar az özvegy nőt kérdőre fogta,
Tőle a változó-várat tudakozta.

Nincs felette messze, szólt az özvegy asszony,
Nincs félóra járás gyalog és lóháton;
Igen kellemes a várnak külalakja,
De belől sokkal szebb, mert szép leány lakja.

Csoda szépség nemde? szólt Argyrus lánggal.
Ki is versenyezhet Tündér Hónával?
Arany fürtü tündér, oh mi rég kereslek,
Vajha mégis végre egyszer föllelhetlek!

Megérté az asszony Argyrus szavából,
Hogy a tündérlányért szerelemmel lángol;
S minthogy őt meglepte az ifju szépsége,
Gyult Ilona ellen szörnyü irigységre.

Szét kell tépnem ezt a páratlan szerelmet,
Bármi áldozattal, csak találnék tervet.
Szólt az özvegy asszony; gondolt, s nőtt reménye
Argyrus szolgáját kerité kezére.

Argyrus cselédjét vonta be cselével.
Biztatván azt szép kis leánya kezével:
Megigérte úrrá teszi őt e földen,
Csak segítse üdvös czélja érdekében.

A cseléd elszédült a sok igérettől,
És egy bűvös tömlőt átvett az özvegytől.
Álomszellő volt a tömlőben elrejtve,
Mely kit meglegyintett, álomba merite.

Még adott az özvegy a pártos cselédnek,
Kenőcsöt, melytől az álmodó felébred.
S megtanitá, hogy s mint bánjék majd urával,
Hogy az ne szólhasson Tündér Ilonával.

V.

A királyfi reggel ágyából korán kelt,
Keblét vágy hevité, szive hallhatón vert:
Enni sem tudott ő, a változó-várhoz,
Ragadá szerelme, Tündér Ilonához.

A midőn a várnak belépett kertébe,
Elragadta annak tündéri szépsége,
A liliomoknak szerelmét sugdosta,
A rózsák kelyhében kedvesét csókdosta.

A kert közepében ligetek valának.
Aloék és balzsamfák illatozának.
A czedrusfák árnya nyujta édes enyhet,
A nap melegétől ellankadt kebelnek.

Egy rózsaligetben volt egy szép nyoszolya,
Aranyból ezüstből volt szőve fátyola,
Sok brilliánt s opál fénylett a párnákon,
Itt pihent Ilona az esti órákon.

Argyrust véréig felzavarta vágya,
Fáradtan ledöle a puha nyúgágyra;
Kertjében akarta kedvesét meglepni,
E lugosban vágyott vele együtt lenni.

Hűtelen szolgája használá a perczet,
Felnyitá a tömlőt mit magához rejtett.
S mint kit a halálnak vasvesszője ére,
Oly álom borult a királyfi szemére.

Nem sokára teljes fényében bájának,
Jött tündér asszonya a változó várnak;
Hat tündér leányka emelé uszályát,
Igy jött czélul tartva enyhe nyoszolyáját.

Mely felette nagy volt az ő bámulása,
A midőn pihenve ott kedvesét látta.
Ráborult ágyára ölelte csókolta,
Eszméletre mégis Argyrust nem hozta.

Fut a szempillantás, serkenj fel szerelmem,
Csak egy óra miénk, akkor el kell mennem.
Hasztalan volt annyi terhes bujdosásod,
Kedvesed ha most nem ugy soha se látod.

Szólt a szép tündérlány, s könyei hullának,
De hatása nem volt serkentő szavának.
A királyfi alvék mint a sir halottja,
Nem gyanitva, hogy őt kedvese siratja.

Az óra perczei gyorsan lefutának,
Távoznia kellett Tündér Ilonának;
Még egyszer leborult a kedves ifjura,
S akkor szolgájához im ekképpen szóla:

Mondd uradnak, hogy ha felébred álmából.
Vigyázzon, még kétszer lejövök a várból;
De ha őt akkor is álom köztt találom,
Kereshet mig fellel engem e világon.

Elment a tündér lány, Argyrus cseléde,
Kenetet tőn alvó urának szemére.
Argyrus hogy álmát jól kitörölhette,
Legelébb kedvese nevét kérdezgette.

A cseléd elmonda holmit ugy a mint volt,
Argyrus bujában szinte szinte megholt.
Érezé kedvese karának melegét,
Még se láthatá meg szive egyetlenét.

Másnap délbe újra a vár-kertbe mentek,
S a fák árnyékában csendesen pihentek;
Argyrus szolgája újra rést talála,
Álomszellőt hozni ábrándos urára.

Harmadik nap újra a kertben valának,
A királyfi járt kelt, hogy űzné az álmát:
Járt kelt, s szerelemtől égő szivvel vára,
Az angyal szépségü Tündér Ilonára.

A cseléd sokáig nem jutott urához,
Oly elővigyázó volt a kis király most;
Végre mégis egy szép ösvénynek végébe,
Sikerült vihetni őt a kelepcébe.

A királyfi érzé lábait gyengülni,
Mig nem kénytelen volt a gyepre ledölni;
A midőn Ilona érkezett a kertbe,
Argyrust már akkor az álom leverte.

El volt a tündér-lány mélyen keseredve
Sejté hogy valaki kedvesét rászedte;
Mert az összekulcsolt bájos szempillákon,
Nem természetes volt az a hosszu álom.

Elhagyád érettem kedvesem hazádot,
Még sem lelheted fel sírig hű arádot,
De hagyál keservet s bánatot szivemben,
Mert nem foglak látni többé életemben.

Akaratom a sors szeszélyének rabja,
Mennem kell e tájról, mert az úgy akarja;
Nem lehet bevárnom, hogy ébredj álmodból,
S életet szivhassak szép pillantásodból.

Oh bár csak még egyszer láthatnám szemedet,
Hallhatnám fülemmel nyájas beszédedet,
Tán majd elregélnéd, mit tűrél miattam,
Mit szenvedtél értem bujdosásaidban.

Szólt a tündér-lány, s az ifjat átölelte,
Csókokkal halmozta, fájt érte a lelke;
Késő estig ott volt, álmát virrasztotta,
S föl nem keltheté őt bár mikint siratta.

Végre szóla: mond meg hű cseléd uradnak,
Válnunk kell, parancsa egy főbb hatalomnak
Nem birhattam őt, mert elmerült álmába,
Ne gondoljon ő is többé rám hiába.

Az elválás nekem fáj legkinosabban,
De tudom, neki se lesz öröme abban,
Bárcsak soha mi egymást ne láttuk volna,
Könyünk árja akkor örökre nem folyna.

Mond uradnak, álljon boszut könyeinkért,
Megtört vágyainkért, szenvedéseinkért,
A kisebbik szegről vegye el szablyáját,
És a nagyobbikra akassza fel kardját.

Szólt a tündérasszony jóslatos szavakkal,
A cseléd nem érté, hogy mit mond azokkal.
S hogy a tündér eltünt, Argyrus felébredt,
Ennek tettetésből mindent elbeszélett.

A királyfi a jós igéket értette,
Fegyverét kivonta, magasra emelte;
Szóla szolgájához imádkozz Istennek,
Te vagy árulóm énnekem s kedvesemnek.

Megrettent a szolga, és hullván térdére,
Felbőszült urának mindent elbeszéle;
Remegő hangjával végig elmondotta,
Házi asszonyuktól mint volt elcsábitva,

Összekulcsolt kézzel kér, esdett kegyelmet,
Ám bűniért neki mégis halni kellett.
A megcsalt királyfi boszuját állotta,
S kardját a csalfának szivébe mártotta.

Dult kebellel tére vissza a városba
Ott gazdasszonyára terhes átkot monda.
S ment maga sem tudta merre lészen útja,
Szerencse lesz vele vagy a balsors sujtja.

VI.

Magánosan bolyga a sziv üldözöttje,
Ezer szenvedésnek s nyomornak közötte,
Napok, évek teltek vészterhes útjába,
Mégis a királyfi czélra nem talála.

Tündér Ilonáját nem csak nem láthatta,
De többé soha csak hírét se hallhatta:
Végre a czéltalan küzdés közt lankadott
S ily kétségbeesett szavakra fakadott:

Mért éljek? mi czélja van már életemnek?
Bejártam a földet s nem szánt Istenem meg;
Inséget hordoztam, nyomorral küzködtem,
Mégis szivem üdvét sehol se lelhettem.

Szent hazám, szülőim hirvesztett hazája,
Érted bujdosóvá tett, éltem pályája.
Azt hittem, hogy egykor dussá tehetnélek
Csalt reményem s többé hozzád soh'se térek.

A te királyidnak koldus lett utóda,
Sirat téged messzi földön bujdokolva.
Jobb sorsát kereste, de fel nem találta,
Őt azért hazája többé meg nem látja.

A férfinak első kincse hona legyen,
Ki honáért nem tud tenni élte szégyen,
Érted kerestem én fényes házasságat,
Czélt nem értem, s lelkem már a menybe szállhat.

Isten hozzád oh hon, és kik benne laktak,
Legyetek örökre nálam boldogabbak.
Édes atyám, anyám, drága két testvérem,
Tartsatok szivetek emlékezetében,

Nem fogtok ti látni, nem soha engemet,
Meggyalázva élni szégyen a fejemnek.
Utamról honnat tí reményekkel vártok,
Megcsalva koldusként térjek-e hozzátok?

Nem soha, e szégyent rajtatok nem teszem,
S nyomorú éltemet e perczben bevégzem.
Igy szólván Argyrus szablyáját ragadja,
S a keblében vérző szivnek irányozza.

E perczben kezét egy lágy kéz vissza tartja,
Feltekint Argyrus, és kilángol arcza:
Egy kedves leányka álla ott előtte,
Isteni szépség volt rajta végig öntve.

Szép királyfi, szólt a bájoló leányka,
Ámbár nincs ugy minden mint szived kivánta,
Mégis tán sietsz a kétségbeeséssel,
Csüggedni nem illik férfi szivvel s észszel,

Czélt tűzél elődbe, menj a pálya téren,
Bár ha kifáradtál, de csüggedni szégyen.
Öngyilkos leszesz-e? az élet nem tiéd:
Élted azon czélé, melynek fölszenteléd.

Nem szabad csüggedned, küzdj mindig előre,
Czélt érsz ha nem hamar, czélt érsz majd későre.
Vagy ha élted czélja istenek ellen van,
Istenekre bizd, hogy pályád megszakadjan.

Igy szólván a tündérlányka elenyészett,
Argyrus utána elbámulva nézett.
S tán a mai napig mind utána nézne,
Ha egy zajos lárma nem tériti észre.

Megy a lárma felé kandi pillantással,
Három óriást lát birkozni egymással.
Kérdezé okát e szörnyü versengésnek,
És a felelettel ők sem sokat késnek.

Három fiai ők egy elhunyt atyának,
Most éppen az ősi kincsen osztozának.
Argyrust hivák fel, mondjon ítéletet,
Melyik kincs közülök kit s miként illethet.

Saru, palást, ostor, s kincsek valának,
Oly csodás erővel biró hagyományak,
Hogy a ki azokat felölté magára,
Elrepülhet merre a lelke kivánja.

Ezek egymás nélkül semmit sem érének;
S még egy nagy baja volt a három testvérnek,
E bűvész kincs titkát a középső tudta,
S a repűlőt földre csak ő szállithatta.

Felkérék Argyrust vegye fontolóra,
Ezt az egész ügyet, és forditsa jóra:
Hozzon, mint királyok magzatához illik,
Olyan ítéletet, és ők elismerík.

Jól van, szólt Argyrus, csak figyeljetek rám,
Három hegy van kelet, dél és észak táján,
A ki hamarább megfutja e hegyeket,
Annak itélendem ez ősi kincseket.

Az órjások rögtön futásnak eredtek,
A királyfi összeszedé a kincseket:
A sarut s palástot felölte magára,
Kezébe vevé az ostort, s felkiálta:

Hip, hop, bűvös kincsek, ősi hagyományok,
Repitsetek engem hová régen vágyok.
Repitsetek el a föld azon tájára,
Hol rátalálhatok Tündér Ilonára.