Csik és Gyergyó közt északkeletre
Egy vadon hegyláncz vonul keresztűl:
Felette tar kőszirtormok állnak,
Innen néz le a Tarkő keletrűl.

Mint a templom orgonája nélkül
Ékveszitett, s szinte puszta volna,
Ugy a Tarkő szirt-homloka nélkűl
Gyergyó, a szép kerek hegyi róna.

Szép tájék ez, hajdan a tündérek
Országának volt kedvelt vidéke,
Ott a szirten fénylett Tarkő vára,
Félvilágig látszék fényessége.

Ott élt Tarkő, a tündér-királyné,
És szivében őrze lángszerelmet:
A Feketetenger, hű jegyese,
Minden éjjel szép várába termett.

Föld alatt jött, titkos volt az útja,
Titkon dűlt ölére angyalának;
De megsejté a Szentanna tava,
S fenhangon kimondá a világnak.

Tarkő, a kis jó tündér királyné,
Hosszu könynyel virrasztott várában,
Arcza halvány lőn bús szégyenétől,
S majd hogy meg nem halt gyalázatában.

Észrevette búját hőn szerette,
És igy szóla felhevült kebellel:
Hagy föl, szépem, gyászos bánatiddal,
Hagyj föl, kedves, a hosszu keservvel.

Megnövék már, önállásu lettem,
Szándékomnak más nem áll útjába:
Esküdjünk meg, legyünk nő s férj ketten,
Kérjünk áldást szívünk hajlamára.

Értted égtem, értted olvadoztam,
Felserdülve ifju szép koromra;
Mindig forró szivvel vágyakoztam
Angyal-arczu tündér birtokodra.

Tarkő ifja meleg vallomását
Lángoló szív- s érzéssel fogadta;
Nem titkolta keble vágyódását,
S igen szavát nagy örömmel adta.

Nagy menyegzőt tartának, szerelmi
Nászfrigyökre fényes szírt-lakukban
A világnak minden fejedelmi
Háznépestől megjelentek ottan.

Mily szép volt a vőlegény s arája,
Emberajk nem tudná elbeszélni.
Öltözetjök ragyogó pompája
Képes vala mindent elbűvölni.

Vigan éltek, vigan mulatoztak,
Sokszor adtak fényes lakomákot,
És ha gyakran jó kedvre fakadtak,
Megvendéglék az egész világot.

Századon át éltek boldogságban,
Hűn szeretve egymást mindvégiglen;
Tündér Tarkő boldog szirt várában
Csak a bánat volt még ismeretlen.

---

Új tanácsa lőn az örök lénynek,
Hogy végezne a földgömb ügyében.
Zürzavarba dönté a világot,
Hogy mindennek más alakja légyen.

Tarkőt hagyá itt a bérczi tájon,
A kies Csik s Gyergyó közepette;
Ámde férjét távol földhatáron,
A Pontushoz eltelepitette.

Alig ért el a Feketetenger
Istenektől megjelelt helyére,
A szép Tarkőt két iker gyermekkel
Áldá meg a szerelem nemtője.

Szépen serdült a két szőke gyermek,
A tündérnő lelki örömére;
De férjeért ölték a keservek,
Sok köny szállt az özvegy bús szemére.

Serdülvén a gyerkek, az anyának
Néma könyét olykor észrevették;
Kérdezgették okát bánatának,
Mignem azt elvégre átértették.

Mind két ifjat vágy kezdé gyötörni,
Hogy atyjoknak lakát fölkeressék;
Bár a földnek keblén kell áttörni,
S útjok hosszu, mint a végtelenség.

Tarkő őket nagy feltételökben,
Nem gátlá bár búsan vált meg tőlük,
Gondolá, hogy van erő szivökben,
S ha elmennek, jő hirt hall felőlük.

Fájdalom közt váltak el egymástól,
Mint anyától jó fiak szokának.
Arczuk ázott a könyhullatástól,
De reményben boldogok valának.

Az  O l t, ifju gondatlan hevében
Törni kezde völgyön bérczen át;
M a r o s  pedig kerűlve, sik téren,
Vélte sokkal biztosabbnak útját.

Látván anyjuk, kedves két fiának,
Czélja már is kettős útra válik,
Egyesülés! kiálta utánok;
Szétszakadva nem éltek sokáig.

Hasztalan volt a szülőnek gondja,
Az  O l t  hetyke hangon felsikoltott:
Gyors vagyok én, bátyám lassú, lomha,
Ő kövessen, én töröm az útat.

Az anyának nem volt már mit tegyen,
Bűvös varázs vesszőjével sujta:
Két folyó lett az iker gyermekből,
Igy indultak el a hosszu útra.

A szép Tarkő bús előérzettel,
Néze-néze hosszason utánok,
Mig a gyerkek vas-feltételökkel,
Két vonalban útnak indulának.

---

Nem csalá meg Tarkőt rosz sejtése:
A Marosnak kezd gyengülni árja.
Mignem végre bár nagy volt kűzdése,
Ráakadt a bujdosó Tiszára.

Vigy el engem, szög folyó, atyámhoz,
Látom arra tartasz habjaiddal;
Fáradságod, hidd el, meg nem bánod,
Dús atyám eláraszt jutalommal.

Elviszlek jó ifju a Dunáig,
De le kell itt mondanod nevedről...
A Maros küzd és haboz sokáig,
Végre enged, mert fogy erejéből.

Igy érének ketten a Dunáig...
A Duna már életét kivánta;
Mit volt tenni engedett reménlve,
Hogy tán atyja keblén lesz jutalma.

Ez alatt az Olt rohanva tünt el,
Gyors futással egy szép rónaságon;
Ámde órjás-nagy hegy lánczokat lel,
S útja megtört a végső határon.

Éveken át küszködött szüntelen,
Nem találva még segélyt se ottan;
Érezé, hogy útja törhetetlen,
Mégsem lankad ő az akaratban.

Végre Verestoronynak tájékán
Útat ronta nagy viaskodással;
És rohant, de összezúzott teste
Elgyengült sok bukdácsolással.

Vánszorogva ment a rónaságon,
S halát hörgést hallván a közelben
Ráismer ott bujdosó bátyjára
Véghangjában, halálhörgésében.

Ő maga is a roppant folyónak
Árja közt lelé fel végnyúgalmát;
Nem hivének az anyai szónak;
Nem hivének, s ugy vevék jutalmát.

---

Jó nemzetek, ti kik elveszétek,
Áldás szálljon sírotok éjére!
Jó nemzetek, akik még leheltek,
Gondoljatok e gyászos regére.