- Ma fát vágni megyünk - mondta Mikkamakka.

- Csak erősek jelentkezzenek. Egér Elek, ne nyújtogasd az ujjad!
Gyenge vagy.

- Ezt rám mondja! - méltatlankodott Egér Elek a szomszédjának, és
fél kézzel kinyomott egy fenyőtobozt. - Tapintsd meg a muszklimat!

Történetesen Ló Szerafin, a kék paripa állt mellette. Szégyenlősen
lenézett, tekintetével megkereste a szürke avarban szürkéllő egeret, s
reszketeg hangon mondta:

- Nem merlek megtapintani, mert belehalsz. Különben tényleg pompás
izmaid vannak.

- Na ugye! - mondta Egér Elek, és rátartian beballagott az erdőbe.
Mert mégis... favágás.

Azért persze összegyűlt a favágóbrigád. Mikkamakka mint brigádvezető és faügyi szakértő, Szörnyeteg Lajos,
a legjobb szívű behemót, Bruckner Szigfrid, a nagyhangú, öreg oroszlán,
Aromo, a fékezhetetlen agyvelejű nyúl, a fent említett kék színű Ló
Szerafin, Nagy Zoárd, a lépkedő fenyőfa és a szűkszavú Dömdödöm. Meg
persze Vacskamati, aki nem volt ugyan erős. de azt mondta, hogy valakinek
a finom szellemet is képviselni kell a társaságban, s ki lenne erre őnála
alkalmasabb!
A brigádvezető válaszra sem méltatta. Szörnyeteg Lajos tátott szájjal
nézte (sosem látott még eleven finom szellemet), Bruckner Szigfrid
megvetően elhúzta a száját, Aromo a térdét csapkodta nevettében (még hogy
nála finomabb szellemet, ki hallott ilyet?!), Ló Szerafin azon tépelődött,
hogy vajon mit kezdenek favágás közben a finom szellemmel, Nagy Zoárd, a
lépkedő fenyőfa a fejét csóválta, Dömdödöm csak annyit mondott: "döm", majd
kis szünet után enyhe gúnnyal hozzátette: "dödöm". De azért magukkal vitték
Vacskamatit. Persze. Természetesen. Mert titokban mindnyájan szerették. Ezt
titokban Vacskamati is tudta.

Az erdő mélyén Mikkamakka kiválasztotta az alkalmas fát. Egy
eukaliptuszt.

 - De hiszen tegnap még repülőt akartál építeni - kotyogott közbe
Vacskamati.

Mikkamakka lekicsinylően rápillantott.

- Repülő hajót - mondta a foga közül. - Olyat még nem hallottál? Vízen
hajó, levegőben repülő, szárazföldön vonat.

Ez a válasz mindannyiukat elkápráztatta. Hiába, Mikkamakka a fej, az
agyvelő, a vállalkozó szellem!

A favágásban viszont elég járatlanok voltak. Vitatkozni kezdtek,
hogyan fogjanak hozzá.

- Először is reggelizzünk! - mondta Bruckner Szigfrid.

Lehurrogták, már csak azért is, mert délután két óra volt. Bár
valamennyien tudták, hogy Bruckner Szigfrid a nap bármelyik órájában képes
reggelizni. Sőt reggeltől estig képes reggelizni. És vitatkoztak tovább.
Hogy fejszével kell elkezdeni, a fűrésszel folytatni vagy fordítva? Merről
kell odaállni, hova dől a fa, merre kell mellőle szaladni?

Nagy Zoárd, a lépkedő fenyőfa meg egyenesen azt mondta, hogy igazán
udvariatlan dolog egy fát kivágni.

Míg a többiek vitatkoztak, hárman félrevonultak. Nevezetesen Bruckner
Szigfrid, Szörnyeteg Lajos és Dömdödöm. Bruckner Szigfrid reggelizett, a
másik kettő meg elővett szépen egy fűrészt, nyissz-krr-zrr-nyissz,
fűrészelni kezdte a fát.

Mire ezek befejezték a vitatkozást (és Bruckner Szigfrid a dereka
táján járt a reggelinek), majdnem végeztek is a munkával.

- Vigyázat, azonnal dől! - mondták.

- Nehogy a reggelimre dőljön - mondta nekik tele szájjal Bruckner
Szigfrid.

Emezek meg kiabálni kezdtek Dömdödömnek és Szörnyeteg Lajosnak.

- Ne úgy állj, amúgy húzd, emitt szorítsd, amott lazítsd, vigyázz
jobbra, vigyázz balra, alá, fölé, emeld, engedd, toljad, vonjad, rúgjad,
vágjad, kalapáljad!

Ha csak kiabálnak, az nem lett volna baj, de sajnos oda is rontottak,
rángatták, lökdösték, döfölték, ráncigálták Szörnyeteg Lajost meg
Dömdödömöt.

Ugrottak százfelé. De szegény Dömdödöm a nagy tolongásban nem tudott
elugrani.

Puff - ráesett a hátára.

- Dömdödöm, dömdödöm! - siránkozott fájdalmasan.

A többiek rohantak vissza - még Bruckner Szigfrid is félbehagyta a
reggelizést, és odafutott. Segíteni akartak.

- A lábánál fogva húzzuk, a kezénél fogva, a fejénél fogva! -
rikoltoztak.

- Ugyan már, a fát kell fölemelni! - morgott Mikkamakka.

Nekiveselkedtek. De hiába erőlködtek, meg se moccant. A fa alól meg egyre halkabban
jött a "dömdödöm".

- Úgyse bírjuk, úgyse bírjuk! - sápítozott Vacskamati.

- Ha ez a finom szellem, akkor edd meg! - nyögte neki izzadva Bruckner
Szigfrid. S szomorúan hozzátette: - Reggelire!Erre Vacskamati is beállt emelni. De csak nem mozdult. Ekkor egy vékonyka hangot hallottak a hátuk mögül.
- Majd én segítek - csilingelte valaki.
Mind arra fordították a fejüket. Először nem láttak semmit. Pedig Ló
Szerafin még a szemüvegét is feltette. Persze nem is igen láthatták, mert
aki megszólította őket, alig látszott ki a fű közül. Akkora volt, mint a
kisujjam. Egy picike zöld lány. Zöld a ruhája, zöld a haja, zöld a szeme,
kis zöld sityak a fején. A zöld sityakon egy zöld gyémánt. Mint a mákszem,
akkora. De úgy fénylett, hogy végül is emiatt vették észre.
- Aha - mondta Mikkamakka -, egy felcicomázott szöcske.
- Nem szöcske vagyok! - kiáltott az icike-picike lány. - Maminti
vagyok.
- Ne zavarj bennünket, Dömdödömöt mentjük! - szólt rá Vacskamati.
Újra nekiveselkedtek a fának.
Dömdödöm meg csak jajgatott:
- Dömdödöm, dömdödöm...
A zöld lány oda akart furakodni hozzá, de Nagy Zoárd szelíden eltolta
onnan.
- Ne lábatlankodj itt! - nyögte.
Maminti futkosott hát körülöttük. De nem fért a fához. Hol Ló Szerafin
csánkjába, hol Mikkamakka könyökébe, hol Szörnyeteg Lajos hátába, hol Nagy
Zoárd ágaiba, hol Bruckner Szigfrid sörényébe, hol Aromo oldalába, hol meg
Vacskamati hüvelykujjába ütközött.
- Engedjetek! Engedjetek! - kiáltozta.
Mikkamakka feléje fordult.
- Azonnal takarodj, hordd el magad, pucolj, lépj olajra, tűnj el, nem
látod, hogy zavarsz?! Nem látod hogy Dömdödömöt mentjük?!
Maminti, a picike zöld lány méregbe gurult. Zöld szeme villámokat
szórt.
- Ostobák! - mondta.
A ruhája ujjából elővett egy zöld varázspálcát.
Akkorkát, mint egy negyed fogpiszkáló. Suhintott vele.
Mind sóbálvánnyá váltak. Csak a szemük forgott ijedten.
Maminti odasétált köztük a fához. Csak úgy fél kézzel megemelte.
- Mássz ki! - mondta.
Dömdödöm kimászott, megkönnyebbülten tapogatta a hátát.
- Dömdödöm - mondta.
Azt jelentette, hogy köszönöm. Aztán még egyszer mondta, hogy
dömdödöm. Ez meg azt jelentette: "Ha lehet, ezeket változtasd vissza."
Maminti megint suhintott a zöld varázsvesszővel. Visszaváltoztak.
Hálálkodtak. Csak Bruckner Szigfrid morgott:
- Remélem, a reggelimet nem változtattad sóbálvánnyá!
A többiek nevették.
Mamintit, a kicsi zöld tündért Ló Szerafin kék hátára ültették, úgy
vitték haza diadallal. Máig is ott lakik köztük.

---------------------------------------------------------------------------

DÖMDÖ-DÖMDÖ-DÖMDÖDÖM
Mikkamakka nagy rikoltozásra ébredt. Majd beszakadt a dobhártyája. Nem
csoda, mert éppen az ő fülébe rikoltoztak. Hárman is. Nevezetesen Bruckner
Szigfrid, a kiérdemesült oroszlán, Aromo, a fékezhetetlen agyvelejű nyúl és
Vacskamati.

- Te meg Maminti lesztek a döntőbírók! - üvöltötte éppen Bruckner
Szigfrid.
Mikkamakka először is befogta a fülét.
- Miféle döntőbíró? - kérdezte akkor.
De nem vette le a kezét a füléről, mert amazok hárman egyszerre
kezdtek kiabálni. Sőt odajött Nagy Zoárd is, a lépkedő fenyőfa, s nem
sokkal később Ló Szerafin, a kék paripa.
Most már öten üvöltöztek.
- Éntőlem megszakadhattok az ordibálásban - mondta Mikkamakka -,
addig úgysem veszem el a kezem a fülemről, amíg nem kezdtek csendesen
és egyenként beszélni.
Aromót választották szószólónak, Mikkamakka levette a füléről a kezét.
- Arról van szó, kérlek szépen, hogy Bruckner Szigfrid azt állítja, ő
itt a legnagyobb költő - kezdte Aromo -, és bármelyikünknél szebb verset
tud kitalálni. Egyszóval henceg...
- Még hogy én hencegek! Igenis... Mikkamakka újra befogta a fülét.
Mindenki Bruckner Szigfridnek támadt.
- Hadd mondja végig Aromo.
Az oroszlán elhallgatott.
- Elhatároztuk hát - folytatta Aromo -, hogy költői versenyt
rendezünk. Mindenki költ egy verset, és a végén te meg Maminti, a kicsi
zöld tündér eldöntitek, hogy melyik kapja az első díjat.
- Természetesen az én versem - mondta magabiztosan Bruckner Szigfrid,
de megint lehurrogták.
- Jól van - mondta Mikkamakka -, ezen ne múljon.
Fölült a tisztás szélén egy emelvényre Maminti mellé.
- Ki akar versenyezni? - kérdezte.
Mindenki fölemelte a kezét, még Szörnyeteg Lajos, a legjobb szívű
behemót és Dömdödöm is. Valamennyien papírt és ceruzát ragadtak, és vadul
nekiláttak. Csak úgy sistergett a sok ceruza. Legelsőnek Szörnyeteg Lajos
készült el a verssel. Föl is állt, hogy elszavalja.
A múltkor Mikkamakkával fát vágni mentünk az erdőre, de olyan szerencsétlenül dőlt a fa, hogy Dömdödöm alászorult.
Huhú, fiúfütty, lengettek, rengettek, fütyörésztek, fityirésztek a
többiek.

- Ez nem vers, kikérem magamnak! - dühöngött Bruckner Szigfrid.
- Hallod, Mikkamakka, azt mondja, nem vers?! - méltatlankodott
Szörnyeteg Lajos.
Mikkamakka ráncolta a homlokát.
- Hát bizony - mondta aztán -, kedves Lajos, ez tényleg nem vers.
- Miért - lobogtatta a papírját Szörnyeteg Lajos -, amikor a sorok
szépen egymás alá vannak írva, és minden sor nagybetűvel kezdődik? Akkor
miért nem vers?
Mikkamakka elgondolkozott, vakarta a feje búbját. Valami okosat akart
kisütni. Ki is sütött, mert amikor Szörnyeteg Lajos harmadszor kérdezte,
hogy miért nem vers, rávágta:
- Csak!
És lássuk be, igaza volt.
Rögtön színre is lépett a második versenyző. Maga Bruckner Szigfrid.
Pózba vágta magát, az égre emelte tekintetét, és nekikezdett:

         `Ej, mi a kő! tyúkanyó, kend
          a szobában lakik itt bent?`

- Állj - mondta Mikkamakka -, ezt nem te írtad!
- Hát kicsoda? - háborgott Bruckner Szigfrid. Ki az ördög írta volna,
itt van, nézd meg a papírt, nem az én írásom ez?!
- Jó, jó - vágott közbe Mikkamakka -, de ezt már régen megírta Petőfi
Sándor. Mi meg abban állapodtunk meg, ha jól emlékszem, hogy mindenki a
saját versét adja elő.
- Úgy van! - helyeseltek a többiek.
- Ki az a Petőfi Sándor?! - kiabált Bruckner Szigfrid. - Sohase
hallottam a nevét.
- Elég szégyen - mondta Maminti -, de a verset akkor is ő írta. Légy
szíves, saját költeményt előadni.
- Na jó - mondta Bruckner Szigfrid. - Tudok én mást is. Ide süssetek!
Póz, arc az ég felé. Nekikezdett:

         `Ej, kend, tyúkanyó, mi a kő,
          itt bent lakik a szobában?`

- Hohó - hadonászott Aromo -, ugyanazt mondod kitekerve! És ráadásul
rím sincs benne.
- Rímnek kell benne lenni? - kérdezte Bruckner Szigfrid Mikkamakkát.
- Hát nem árt - mondta az -, de ne az `Anyám tyúkját` mondjad. Akárhogy
forgatod, úgyis ráismerünk.
- Na jó - mondta újra Bruckner Szigfrid -, akkor nem az `Anyám tyúkját`
mondom.
- Elkezdte:
- Apám tyúkja, írta Bruckner Szigfrid.

         `Ej, tyúkapó, mi a kő,
          itt bent lakik a szobában kend?`

- Megölni, lelőni, szétvágni, elzavarni, kirúgni, szétfűrészelni! -
dühöngtek a többiek.

- Így nem lehet szavalni! - háborgott Bruckner Szigfrid.

- Bizony nem - mondta Mikkamakka. - Jobb is, ha abbahagyod. Itt
csalással nem élsz meg. Halljuk a következőt!

Bruckner Szigfrid elsompolygott onnan, s Nagy Zoárd, a lépkedő fenyőfa
ugrott a helyére. Szavalt, csak úgy zengett.

         `Legszebb állat az anakonda,
          de nem tudja ezt ama konda,
          ha ráterelnék ama kondát,
          széttiporná az anakondát.`

- Ugyan, miféle vers ez! - mondta szemrehányóan Aromo. - Ilyen erővel
azt is mondhattad volna:

         `Legszebb állat az anaménes,
          de nem tudja ezt ama ménes,
          ha ráterelnék ama ménest,
          széttiporná az anaménest.`

A többiek tapsoltak, tetszett nekik Aromo gúnyolódása. Sőt, hogy
köszörüljön a költőtudományán esett csorbán, Bruckner Szigfrid is
megszólalt:

- Vagy azt is mondhattad volna:

         `Legszebb állat az anacsorda,
          de nem tudja ezt ama csorda,
          ha ráterelnék ama csordát,
          széttiporná az anacsordát.`

Nagy Zoárd tobozai vöröslöttek a méregtől.

- És azt nem mondanád meg, mi a csudát jelent az az anacsorda meg
anaménes?

- Ugyanazt, amit az anakonda - kiabált közbe Vacskamati -, azaz semmit!
- Az anakonda igenis egy állat - bizonygatta Nagy Zoárd.

- Ki ismeri? - tette föl a kérdést Mikkamakka.
- Senki - zúgták a többiek.
- Nem ér! - hadonászott Nagy Zoárd. - Tessék megnézni a
Természettudományi kislexikonban. Ha nincs benne, vágjanak föl tűzifának.
- Kinek van Természettudományi kislexikonja? - kérdezte Mikkamakka.
- Senkinek - felelték kórusban.
- Ezen ne múljon - szólt ekkor Maminti, és elővette zöld
varázspálcáját. - Csiribi, legyen itt egy, csiribá, természettudományi,
prics, kislexikon, prucs!
És már ott is volt a lába előtt.
Nosza, nekiestek, lapozták, csak úgy sistergett.
- Hányadik betű az ábécében az `a`? - kérdezte Vacskamati.
- Hátulról vagy elölről számítva? - érdeklődött Aromo, de akkor már
Nagy Zoárd diadallal felkiáltott:
- Itt van, az ötvenkilencedik oldalon. - És olvasta:
- "Anakonda (Eunectes murinus): állat, tíz métert is elérő,
dél-amerikai óriáskígyó. Áldozatát körülgyűrűzi és összeroppantja."
- Hát legyen neked ez a legszebb állat - mormogta Aromo, de mit volt
mit tenni, el kellett fogadni Nagy Zoárd versét, mert íme kiderült, van
anakonda nevű állat.
- Jöhet a következő - intett Mikkamakka. Ló Szerafin méltóságteljesen
fölállt, középre ballagott, meghajtotta magát:

         `Ha elpusztul a tulok,
          szarvából lesz a tülök,
          de ha én elpüsztülök,
          belőlem nem lesz tulok`

- Hát az biztos - kiabálták a többiek -, mert már most egy nagy tulok
vagy!

- Még hogy elpüsztülök - vihogott Bruckner Szigfrid. - Elpüsztülök a
rühügéstől.

- Csend! - kiáltott Mikkamakka. - Ki következik?

- Én - mondta Vacskamati. - Egy egészen rövid verset írtam.

- Halljuk!

         `Szerda ablakában
          csütörtök ül,
          és ordít
          csütörtökül.`

Egy darabig csend volt, aztán Szörnyeteg Lajos megkérdezte:

- Miért csütörtökül ordít?

- Mert csütörtök - mondta Vacskamati -, ha péntek lenne, péntekül
ordítana.

- Idegen nyelveket nem tud? - akadékoskodott Bruckner Szigfrid.

- Nem - mondta Vacskamati -, ez egy műveletlen csütörtök.

Mikkamakka megrázta az elnöki csengőt.

- Elég - mondta. - Halljuk Aromót!

Aromo fölényes mosollyal sétált a tisztás közepére. Rázendített:

         `bálomböki bag u fan
          bálomböki big a fún`

- Nem ér - ordított közbe Bruckner Szigfrid -, egy hangot se értek
belőle! Arról nem volt szó, hogy hottentottául is lehet verset írni.

- Eszed tokját hottentotta - háborgott Aromo -, ez igenis magyarul
van!

- Akkor én megeszem a fülem - mondta Bruckner Szigfrid.

- Már meg is sózhatod - felelte Aromo.

- Hadd mondja végig - próbált rendet teremteni Mikkamakka.
Aromo újra belefogott:

         `bálömböki bag ú fan
          bálombökö big a fún
          búlámbákö bög i fan
          balúmbaká bög ö fin
          bilambúka bág ö fön
          bölimbakú bag á fön
          bölömbika búg a fán`

- Ez semmi - mondta Ló Szerafin -, így egy gyerek is tud verset
csinálni, ha ugyan ez egyáltalán vers.

- Igenis vers! - jelentette ki Mikkamakka, akinek úgy látszik,
tetszett ez a bálömböki. - S ha azt hiszed, hogy olyan könnyű ilyet írni,
rajta, bizonyítsd be! Írj egyet!

- Nem is kell leírnom - mondta Ló Szerafin -, kapásból is elmondhatom.

- És már mondta is:

         `kómirelű kőtyual
          kamórile kütyőul
          kumaróli ketyüől
          kőmuraló kityeül
          kőmürula kótyiel
          kemürőlú katyóil
          kimerülő kutyaól`

- Jó, jó, de ennek semmi értelme sincs. Mi az, hogy kimerülő kutyaól?
- szólt Aromo. - Kimerülhet egy zseblámpaelem vagy esetleg egy hegymászó,
de egy kutyaól!

- Esetleg elfárad - vetette közbe Vacskamati. - Miért ne fáradhatna el
egy kutyaól?

- Vagy a kutya nagyon nyomja belülről - kelt Bruckner Szigfrid is Ló
Szerafin védelmére.

- Rendben - mondta Aromo -, de a módszer, ahogy a verset írtam, mégis
az én találmányom.

- Ez igaz - hagyták helyben a többiek.

- Találmánynak nem rossz - epéskedett Nagy Zoárd -, csak versnek.

Mikkamakka megint csengetett.

- Halljuk az utolsó versenyzőt!

Nagy pironkodva előállt Dömdödöm, akiről mindenki tudja, hogy csak
annyit tud mondani, dömdödöm.

Így szavalt:

         `Dömdödöm, dömdödöm,
          dömdö-dömdö-dömdödöm`

- Nem ér! - rikoltozott Bruckner Szigfrid. - Akkor én meg azt mondom,
hogy:

         `Prampapam, prampapam,
          prampa-prampa-prampapam`

- Nono - mondta Mikkamakka -, csak azért kiabálsz, mert nem tudod, mit
jelent Dömdödöm verse.
- Miért, mit jelent?
- Azt, hogy mindannyiunkat nagyon szeret.
- Engem is? - kérdezte gyanakodva Bruckner Szigfrid.
- Persze, téged név szerint is megemlített - mondta Mikkamakka.
- Éljen Dömdödöm - kiáltott Bruckner Szigfrid -, adjuk neki az első
díjat!
- Adjuk! - kiabálták a többiek.
Mikkamakka és Maminti egy babérkoszorút helyezett Dömdödöm fejére.
- Te győztél - mondták neki.
- Majd kölcsönadhatod a krumplifőzelékembe - veregette meg a győztes
vállát Bruckner Szigfrid.
Dömdödöm meg boldogan elindult az erdő felé, és fennhangon dúdolgatta
a győztes verset.

         `Dömdödöm, dömdödöm,
          dömdö-dömdö-dömdödöm.`