Bájos, mesés virág élt egykoron,
A hervadást nem látó fényszirom;
Ha harmatjából, méh vagy lepke itt:
Megnyúlni látta élte perceit.

Ha szirmait megnyitta éjszaka;
Kék szinben látszó fénnyel csilloga,
Amelynek messzelátszó udvarát
Sok szárnyas vendég szállongotta át.

Most nem virúl...; mert elátkozva rég,
Esetét tudják a virágregék,
Melyeket, ha jő csendes tiszta éj,
Egymásnak a virág el-elbeszél.

Kerek tó állt ott s tágas pusztaság,
Hol lakozott a bűbájos virág;
Szomszédos levén a tájon véle
A parlagrózsa, az ő kedvese.

De a rózsának sok bús napja van!
Mert a fényszirom jő-megy untalan.
S ha utja célját, végét kérdezi:
Hideg, kitérő választ ad neki.

Egyszer, hogy várja, búsul és remél:
Hozzá megy a beszédes éji szél
És mond: szegény, őtet ne várd haza...
Az álnok virág téged megcsala!

Délnek, virágos úri kert vagyon,
S benne legszebb a fehérliliom;
Fényszirom őtet eljegyezni ment,
S ma éjfélkor már menyegző leend.

Vezess odáig, jó szél! engemet,
Szól a virág és könye megered;
S a két vándor megy, sebesen halad,
Nagy messze éri már a virradat.

Ha a virág fáradságtól piheg,
Hűs szellő-társa legyezgeti meg:
És vad kétséggel küzdve kebele,
Nyájas dolgokról beszélget vele.

Süt a nap s mindig magasabbra hág...
Déltájban már elérik délibáb
Tündérországát, melyen a vizek
Fehér hullámi általrengenek.

A puszták tündérhölgye ott lakik,
Légvára, mely épűle a napig,
Üveg ladikként hintáz a habon,
Melyet egy intés, más más tájra von.

A fényes nap, kit délibáb szeret,
Ha vet reá borús tekintetet:
Tündér-várát lerontja hirtelen,
És bánatában láthatlan leszen.

Vadrózsa látta a tengert s habot,
Mely tornyot, erdőt ketté szaggatott
És gyakran hátra-néz félelmesen:
Mert ott is látszik már a bús elem.

Szellő! kérd e táj tündérasszonyát,
Hogy habzó tengerén bocsásson át;
Mondd, hogy sietek, mondd, hogy arra von
Boldogtalan szerelmi fájdalom.

Ment a szellő, - s egy hosszu felleget
Hajtván a légben, visszaérkezett;
A felleg árnya hid lőn a habon,
S jó parlagrózsa átmegy szárazon.

Est-hajnalon s az éjnek csendiben
Megy a két vándor és nem is pihen;
Végre elér a kerthez, hol az éj
Csendében áll már a nászünnepély.

Vendégekül meghíva voltanak:
A táj virági, - s a csergő patak,
Hanem ez csak futtában tére be,
Sietős utja lévén messzire.

Az ifju költő: holdsugár, kinek
Ábrándos arcán függ a lánysereg;
A jó táncos szellő el nem maradt,
S jól megforgatta a virágokat.

S ki gazdag zöld ruhába öltözött:
A gyöngyvirág, a vendégek között,
Frisitőül hűs bérci harmatot,
Fehér kristály-csészékben hordozott.

A kert virító hangafáinál,
Éji fülmilék kara hangicsál;
A nyárfa kedvét vig tapsban leli...
Minden oly fényes, olyan ünnepi!

És vígad, vígad a szép nászsereg,
Felette illat-zászlók lengenek;
De a menyasszony szép nővére még,
A kékliliom, meg nem érkezék.

Az oltár, egy nagy bokor rozmarin,
Szentelt gyertyaként függnek ágain
Világitó szentjánosbogarak;
A boldog eskü van még hátra csak.

A fényszirom már ott áll, és vele
Karcsú arája, bájos kedvese;
Lelkében édes habzó gondolat,
Tagján elömlő hószin patyolat.

...A fák közé fut el most fényszirom,
S lázas kedéllyel visszatér nyomon;
Felindulás ül szép arcúlatán,
A nagy perc megrázó hatalma tán...?

S az ünnepélyes, a nagy perc, jelen:
Egymáshoz hajlanak szemérmesen
A jegyesek, - de liljom felsikolt
Hóköntösén vér... s vértől annyi folt...!

Zavar s réműlet... ah ki fejti meg...?
A bús szellő, ki most előlebeg,
Elmondja: eddig mint kisérte el
Kis parlagrózsát nagy gyötrelmivel.

S hogy állanának a fák rejtekén:
Oda rohant a gyilkos vőlegény,
Megölte a leányt kegyetlenűl...
Ugy lőn befestve drága véritűl.

És a násznép a rózsához szalad...
Vérében lelik a zöld fák alatt!
Szánják, siratják: oh jó kikelet!
Ne hagyd meghalni szép szülöttedet!

S a jó virágnép felsiratta őt,
Hű parlagrózsa új életre költ;
De vére elfolyt, pirja elveszett, -
S a kertben, kecses fehér rózsa lett.

Leghűbb barátnők rózsa és liliom...
Kedves bú űl a halvány arcokon;
Fájdalmok egy, - egy sorsnak lett vala
Mindkét virág özvegy menyasszonya!

S parlagrózsának ha tán vágya kél,
Honát látni a tó vidékinél:
Vizén a délibáb felemeli,
És megmutatja messziről neki.

S a kiontott vér meg sem hűle még,
A büntetés rögtön következék:
Mert a gyilkos vérfűvé változott,
Teremve bűneért vérharmatot.

És amiképen mondja a rege,
Megjönne ujra régi kelleme:
Ha letörné, ki hetedik gyerek,
De ezt a szellő nem engedi meg:

Mert mihelyt rajta lát vérharmatot,
Mit jel gyanánt nagy kinnal izzadott:
Lefujja róla, - s a virág marad
A ránehezült átoksúly alatt.