|
Születésnap
Böjtinek már napok óta szúrta valami a bal szemét. Mintha parányi tövis vagy nagyranőtt homokszem szúródott volna bele, ami minden pillanatban hasító, égető fájdalmat szült. Mindenfélével próbálkozott az apró boszorkány: állott vízzel borogatta, cickafark virággal simogatta, csengőlinkás kenőccsel kenegette, de hiába, a szúrás, égés, hasítás csak nem akart elmúlni.
- Hát engem már ez a homok, tövis, apró fullánk, porszem-óriás, ki tudja, miféle micsoda is csak bánt? Nem elég, hogy fájdalom rejlik testemben-lelkemben, hogy még az ág is húz, ha kilépek az ajtón? Nem elég, hogy elfordulnak tőlem a bokrok és a fák, elmenekülnek előlem a madarak, rejtekükbe bújnak az állatok? Hogy engem senki sem szeret? Nem elég, hogy én vagyok a rettegett és csúf Böjti boszorkány? Most még a szemembe is beleköltözik a fájdalom? Miért? Mondjátok meg nekem, miért?
Böjti fáradtan és kétségbeesetten huppant az ágy szélére. Talán választ sem várt kérdéseire, csak maga alá húzta vézna lábait, próbált elbújni hatalmas szoknyája ráncai közé. Próbált nem-lenni, hátha akkor egyszeriben minden megváltozik. Ha eltűnik örökre, ha nem lesz többé Böjti, talán eltűnik a fájdalom is szeméből, testéből-lelkéből. Ha nem Böjti lesz, az ágak lehajolnak hozzá, megsimítják arcát puhazöld leveleikkel, a madarak a vállára szállnak és neki énekelnek, az állatok pedig a tenyeréből isznak harmatcseppeket. Ha nem Böjti lesz, minden és mindenki szeretni fogja. De hogy mi lesz, ha nem ő lesz többé, hogy mi akar lenni, nem tudta a boszorkány. Csak azt tudta, hogy valami más. Valami vagy semmi.
Már éppen sikerült Böjtinek végleg eltűnnie, semmivé foszlania, köddé-porrá-kámforrá-hamuvá válnia, amikor újra fájdalom hasított szemébe. Mintha valaki sikított is volna, de hát senki sem volt a kicsi házban Böjtin kívül. A tárgyai, kincsei, titkos csodái pedig nem tudtak sikítani.
- Na tessék! Puff neki! Még csak el sem tűnhetek e világból!
Szomorúan nézett körbe a szobában, de semmi különöset nem tapasztalt. Minden a helyén volt, mint előtte, egyetlen lélek, még egy árva bogár sem lépett be a házba.
- Biztosan én sikítottam fájdalmamban - gondolta az apró boszorkány -, pedig nem szokásom. Lekászálódott az ágyról, és a tükörhöz lépett. Ez volt a leghatalmasabb bútordarab a szobában, és Böjti boszorkány ezt a tükröt szerette a legjobban minden kincse közül.
- Te sem válaszoltál a kérdésemre - nézett mélyen a tükörbe. - Már benned sem bízhatom?
- Nem válaszoltam, mert megint csacsiságot kérdeztél. Értelmetlen kérdésre nincsenek válaszok- mondta a tükör mély hangján. - Mi az, hogy senki sem szeret? Én talán senki vagyok? És az árvacsalán, meg a bogáncs, akiket Berkenye anyótól kaptál, és folyton a kedvedet keresik? Ők is senkik talán? És tündér nagyapó és tündér nagyanyó minden ajándéka? A kövek, a kavicsok, a titkokat őrző ládikák, a varázsfüves üvegcsék, a hatalmas égszínkék baldachinos ágyad, a kemencéd, a mosdótál, a mindenféle vicik-vacak kincs? Ők talán senkik és semmik?
- Nem úgy értettem, ne haragudj. Csak... csak tudod az más. Ti szerettek engem, tudom. Ti tudjátok, milyen is vagyok valójában, de mégis... Én arra vágyom, hogy átölelhessem a világot, és a világ, minden teremtett lélek, minden ember, állat, madár és növény is szeressen. Ehelyett elfordulnak tőlem. Azt mondják, csúf és gonosz vagyok. Valóban, milyen is vagyok? Mutasd meg, kérlek!
- No jó, nem bánom, megmutatom - mondta a tükör. - De ígérd meg, hogy nem kérdezel többé ilyen butaságokat és nem sikítasz akkorát, hogy megrepedezik tőle a varázsfoncsorom.
- Megígérem, bár valójában nem én sikítottam. Épp készültem eltűnni, amikor... No jó, megígérem, csak mutasd.
A tükör erre nőni kezdett, egyre hatalmasabbra. Először halvány, majd mind élesebb fény villózott az üveglapja mélyén, aztán lassan megjelent Böjti alakja. Alacsony, vézna boszorkány. Haja egyetlen szalmasárga boglya, csontos madárvállain tarka nagykendő. Kezei feketék, mint a szurok, hatalmas égkék szoknyája folt hátán folt, harisnyájából kikandikál lábának három ujja. A szalmaboglya hajkorona alatt szomorú tekintetű arc nézett vissza a tükörből. Csillogó, kék szempár, kárminpiros ajkak, huncut gödröcskék az orcákon, de az arc közepén - mintha valami betolakodó volna - tömpe, vörös orr tanyázott, aminek hegyén csúf, zöldes-sárgás-kékes bibircsók billegett. Nagyot sóhajtott Böjti, amikor meglátta bibircsókját, fekete kezeit, kuszán rendetlen haját. Eszébe jutott minden perc és óra, amit azzal töltött, hogy eltüntesse ezeket a csúfságokat, mindhiába.
Aztán a tükörben más kép villant föl. Először a szoba jelent meg minden tárgyával együtt. Asztal, ágy, székek, szekrény, árvalányhaj-függönyök, pókháló-csipkék, ládikák, üvegcsék, csészék és kancsók, a kemence, a kakukkos óra, a megszámlálhatatlan vicik-vacak. Aztán már látszott az előszoba, a padlásfeljáró, a padlás és a pince is. Majd a ház képe villant föl, a toldozott-foldozott tarka falak, apró ablakok, a kémény melletti pici torony, a mézszínű cserepek, a falra imitt-amott felkapaszkodó borostyánindák és a holdsarlót mintázó vastag tölgyfaajtó. A ház képe hirtelen távolodni kezdett, és már látszott a hatalmas szikla is, amin a magányos épület állt. A szikla alatt láthatóvá vált a kanyargó Zúgó patak sebes vize és a környező erdő sűrű lombsátra, ami alatt áthatolhatatlan sötétben éltek az erdőlakók.
Hirtelen éles fény szakította meg a képek hömpölygését. Böjti a szeme elé kapta kezét, annyira vakította az erős fehér ragyogás. Gyönyörű rózsafa kerítés jelent meg a tükörben. Magas, vörösrózsákból font kapu nyílt rajta, mögötte hatalmas kert rejtőzött. A kép lassan megmozdult és mintha elindult volna a rózsakapu rejtette kert csillogó, színes kövekkel teleszórt útján. Mindenfelé furcsa alakú és színű fák és virágok nyújtózkodtak, mind boldogan mosolygott. A kert végében feltűnt egy magas épület. Minden fala átlátszó hegyikristályból készült, az ablakkereteket ametisztből faragták, az ajtót ezernyi színű drágakövek díszítették. A ház előtt hosszú, megterített asztal állt, körülötte tündérek és szellő-lányok, herkentyűk és udvari bolondok, manók, törpék, és ki tudja, miféle szerzetek nyüzsögtek. Középen, az asztal mellett foglalt helyet tündér nagyanyó és tündér nagyapó. Nagyanyó ölében kicsi szőke lány ült, és tele szájjal kacagott. - Ó, be szép - gondolta Böjti elbűvölten.
Az asztalon hatalmas torta állt, három kicsi gyertyával a tetején. A kislány tapsikolt, és éppen készült elfújni a gyertyákat, amikor... Amikor hirtelen elsötétült a tükör, vészes morajlás hallatszott, mintha a világ összes tengere-óceánja egyszerre vetett volna hatalmas hullámokat. Erős fekete fény áramlott ki az üvegből. Fekete fény, fekete ragyogás, ami minden képet elnyelt.
- Hol van? Hol vannak? Tükör, mi történt a kislánnyal? Hová tűnt minden? - kérdezte Böjti kétségbeesetten.
A tükör nem válaszolt, de lassan szétoszlott a homály, és egy szőke kisfiú képe jelent meg üveg felszínén. Ő is kacagott, egy forrás mellett üldögélt, és apró kavicsokkal játszott. Aztán hirtelen ez a kép is eltűnt, és Böjti saját alakját pillantotta meg a tükörben. Még mindig megbabonázva állt ott. Bár boszorkány volt, és ismert néhány varázslatot, ilyet még sohasem látott. Milyen furcsa és csodálatos volt minden! És milyen félelmetes a sötét! Böjti megint erős szúrást érzett a szemében, nagyot sóhajtott.
- Bárcsak tudnék sírni - szólt a kis boszorkány -, most telesírnám az egész szobát. De én még azt sem tudok. Mondd, tükör, mit jelent mindez? Ki volt az a kislány a nagyanyó ölében? Hol van az a csodálatos kert? És a kisfiú, ki volt?
- Ne kérdezz semmit - válaszolta a tükör -, csak figyelj és fülelj. Minden kiderül a maga idejében, de ahhoz meg kell tanulnod látni és hallani.
- Tükör, kedves barátom, ma igazán gonosz vagy velem. Nem válaszolsz a kérdésekre, nem segítesz rajtam. Kire számíthatnék, ha rád nem?
- Mondtam már, hogy ne kérdezz semmit. A csöndben talán könnyebben meghallod a választ a kérdéseidre. Talán megpillanthatod, amit látni kívánsz.
Böjti szót fogadott a tükörnek. Becsukta a szemét, hátha újra láthatja a szétfoszlott csodákat. Megjelent előtte tündér nagyanyó arca, mögötte felbukkant tündér nagyapó bozontos alakja - ez a két emlékkép maradt csak meg gyermekkorából - mosolyogtak rá, aztán hallani lehetett nagyanyó lágymeleg hangját: - Ne félj, kicsi kincsem! Ne félj soha! Minden átok megtörik egyszer. Eljön a segítség, hogy újra megtaláld magad, és a homály mélyéről újra felderengjen a fehér ragyogás. Ne félj, és ne feledd, ki vagy!
A kép eltűnt, Böjti pedig megint szomorúan ült le az ágya szélére. Fogalma sem volt arról, ki is ő valójában. Csak azt tudta, amit mások mondtak róla. Nem emlékezett arra, honnan jött és hová tart. Csupán valami fényes és lágymeleg érzést őrzött a szívében nagyapó és nagyanyó képe mellett, és néhány apró tárgy emlékeztette valamire, ami örökké elveszett. Böjti próbált minden emlékmorzsát előcsalogatni fejéből, hátha megtalálja kérdéseire a választ.
Először fényt látott megint, aztán sötétet. Majd mintha zötykölődni, döcögni kezdett volna vele a szoba, egy szekér hátuljában érezte magát, hatalmas ládák között a sötétben. Megjelent egy arc, meleg barna szempár. Puha, simogató kezek ölelték át: Berkenye anyó kezei. A jóságos boszorkánytündér házának képe villant föl, ahol mindent megtanult, amit csak lehetett füvekről, virágokról, madarakról, állatokról. Itt tanult meg varázsfőzetet készíteni, szelet ébreszteni, esőt fakasztani, alvó lángot felszítani. Berkenye anyó még arra is megtanította, hogyan változtasson át felhőt báránnyá, vadrózsát szép lánnyá, egeret békává. Csak saját magát nem tudta átváltoztatni Böjti.
Eszébe jutott, hogyan hozta ide, ebbe a házba Berkenye anyó, amikor a boszorkányság minden csínját-bínját kitanulta. Emlékezett utolsó szavaira is: "Gondjaidra bízom ezt a házat, mától tiéd. Itt megtalálhatod mindazt, amit keresel, és az lehetsz, aki vagy". Ám Berkenye sem mondta meg neki soha, ki ő, és a nagy feketeségről sem ejtett egyetlen szót sem. Rejtély és titok, átok vagy gonosz varázslat pókhálóként szőtte be napjait. A madarak és állatok féltek tőle, pedig nem tett semmi rosszat. Mindenki elkerülte, csak a ház és a benne lévő tárgyak vették szeretettel körül. Néha-néha kimerészkedett az ajtón, elment a szikla pereméig, onnan nézte a Zúgó patakot, a folyton változó erdőt, hallgatta a madarak énekét. Amikor pedig a véletlen erre sodort egy-egy vándort, akiket Böjti mindig örömmel fogadott, azok mind elfutottak előle. "Csúf vagy. Biztosan gonosz is vagy, boszorkány" - mondták, meg sem várva, hogy Böjti szóljon egyetlen szót.
- Meg kell tudnom, ki vagyok. - mondta Böjti. - Elmegyek, megkeresem Berkenye anyót, felkutatom tündér nagyanyót és tündér nagyapót. Meg kell találnom a kristályházat, a kislányt, a csodakertet. Világgá megyek. Halljátok? Világgá megyek!
Ezt az utolsó mondatot már szinte kurjantotta Böjti, mintha egy csapásra elpárolgott volna minden keserűsége. Felugrott az ágyról, odalibbent a nagyszekrény elé, kinyitotta az ajtót és a háta mögé dobált mindenféle ruhát és cipőt, kendőt, sálat, szoknyaaljat. Aztán egyetlen ugrással a nagyláda mellett termett, derékig belehajolt, matatott, kutatott, majd egy pici bőröndöt húzott elő.
- Na, ez éppen jó lesz - sóhajtott izgatottan. - Ebbe aztán minden belefér. - Így is volt. A parányi bőröndben elfért a hegynyi ruha, sőt még a Varázsszó-tár is, egy-két varázsfüves üvegcse - ki tudja, hátha szükség lesz rájuk a hosszú úton -, kavicsok és válogatott apróságok. Az előző nap sütött gyömbéres kalács maradványait is eltette a boszorkány, meg egy üveget, amiből már csak a friss forrásvíz hiányzott.
- No, majd azt is szerzek valahol - mondta Böjti, és megint a tükörhöz lépett.- Nem bánod, ha elmegyek, és egy kicsit magadra hagylak? Hamarosan visszajövök, meglásd, és akkor már nem leszek többé szomorú.
- Menj, ha menned kell, de ne feledj el bennünket - válaszolta a tükör.
- Ne feledj el! Ne feledj el! - hallatszott minden felől. Mocorgott az egész szoba, minden tárgy búcsúzott Böjtitől. Még a ház falai is suttogtak, nagyokat pöfögött a kémény, táncoltak a függönyök, és kakukkolt az óra.
- Hiányozni fogtok nekem - suttogta Böjti -, de magammal viszem emléketeket, és itt hagyom nektek az enyémet. - Azzal becsukta a bőrönd tetejét, fejébe nyomta boszorkány-kalapját, megragadta seprűjét. - Gyertek, benneteket magammal viszlek - és már ki is repült az ajtón.
- Irány a fény! - adta ki a parancsot a seprűnek. - Várj csak, először menjünk a Zúgó patak forrásához, csak azután induljunk a fény felé. - A seprű nagy kört írt le a ház fölött, integetésformán, aztán a forrás irányába indult. Böjti izgatott örömmel gondolt mindarra, ami előtte állt. Alig várta, hogy újra találkozhasson Berkenye anyóval, aki bizonyára útba igazítja majd. Képzelete sebesen száguldott előre, így alig vette észre az arcába csapó éles böjti szelet. Amikor pedig észrevette, még vidámabb lett.
- Hiszen ma van a születésnapom! Már teljesen elfelejtettem nagy szomorúságomban. Nagyszerű! Születésnapon útra kelni nagy szerencsét jelent! Azt jelenti, hogy hamarosan megtudhatom a választ kérdéseimre - széles jókedvében még dalra is fakadt a boszorkány, és azon gondolkodott, milyen tortát varázsoljon magának, amikor a forráshoz érkezik, hiszen egy születésnap csak akkor ér valamit, ha torta is jár hozzá. De nem volt sok ideje ezen gondolkodni, mert már meg is érkezett.
A Zúgó patak forrását magas fák vették körül, a víz egy óriási sziklából tört elő. Böjti most nem törődött vele, hogy elhajolnak előle a fák, elmenekülnek a madarak. Nem érdekelte, hogy mi van, csak az volt a fontos, hogy mi lesz. Biztos volt benne, hogy ami most következik, sokkal de sokkal jobb lesz mindennél, ami eddig történt vele. Leszállt a seprűről, kinyitotta az apró bőröndöt, elővette a hatalmas, bőrkötésű könyvet és az üveget. Megtöltötte a palackot. Találomra ütötte fel a Varázsszó-tárt, keresett egy tortát varázsló versikét, amikor megtalálta, fennhangon szavalta:
Harpacs-marpacs kék bükköny
áfonya és mácsonya
erdő esti alkonya
torta-formán
kerekedjél, sokasodjál
zamattal telj, ízesre kelj
születést most ünnepelj!
Böjti nem értette, hogyan lehet bükkönyből és mácsonyából torta, de valójában egyetlen varázsmondóka értelmét sem tudta megfejteni. Mintha ezek a szavak kissé esetlenek lettek volna. Mintha lett volna jobb is, igazabb is, de végül is ez nem az ő dolga. Ő csak egy egyszerű boszorkány volt, nem ő találta ki a varázsszavakat, és a lényeg, az ízletes születésnapi torta ott volt előtte a füvön. Böjti letette a könyvet, és hozzálátott az evéshez.
- Kár, hogy nincsenek barátaim, most megvendégelhetném őket - mondta kissé lógó orral, de mielőtt újra elszomorodott volna, felpattant, és nekiállt pakolni. - Elég volt a szomorúságból mára! - nyúlt a könyve után. Ekkor megint élesen belehasított szemébe a fájdalom, olyan erővel, hogy Böjti megszédült, és a szeméhez kapott. Aztán pislantott egyet, és a fájó bal szeméből hatalmas, diónyi könnycsepp buggyant elő, végiggurult az arcán, majd egyenesen a Varázsszó-tár fedőlapjára pottyant, ott is gurult tovább, végig a betűkön, míg végül eltűnt a fűben. Böjti megbabonázva állt. Nem értette, mi történt, hiszen még soha életében nem ejtett egyetlen könnyet sem. Mire a csepp után kapott volna, az már eltűnt a puha fű között.
- Ez a könnycsepp gyötört már napok óta - gondolta -, de most már megszabadultam tőle, és ez a fontos. - A könyvet is beletette a bőröndbe, felpattant a seprűre és újra kiadta a parancsot: - Irány a fény! A seprű pördült egyet, felemelkedett és távolodni kezdett. Böjti hátra se nézett, újra Berkenye anyóra gondolt, és mindarra, ami várta.
Pedig ha hátra nézett volna, egy madárszárny-suhantásnyit sem ment volna tovább. A háta mögött, a fűben, épp ott, ahol a hatalmas könnycsepp eltűnt, egy szőke kisfiú állt, és nézte a távolodó boszorkányt. Felemelte karjait, mintha kiáltani akart volna, de egyetlen szó sem hagyta el torkát. Később, amikor a boszorkány alakja már eltűnt a távolban, mégis feltört belőle egy szó. Egyetlen szó.
- Csiribiri.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
"Csiribiri csiribiri zabszalma,
négy csillag közt alszom ma."
Anya, milyen ágya van Csiribirinek?
Az ágyát kérded, kisfiam? Csiribirinek kék az ágya, de volt, amikor nem ágyban aludt, mert nem volt senkije és semmije. Ott hajtotta álomra fejét, ahol ráborult az éjszaka. Az árok partján, erdő tisztásán, patak forrásánál vagy a legelőszéli bokrok alján. Aztán egyszer minden megváltozott. Csiribirinek lett háza, benne ágy, kék, mint az ég, amikor tavasszal kivirul a világ. Kék, mint a te szemed. Végtelenül kék. És ez a kék ágy csodaágy volt, az egekig is elrepítette Csiribirit.
Mesélsz róla?
Mesélek.
