Holdfény

Amikor a hold a legfényesebben világít és a hegyek felől tiszta szellő száll alá a völgybe, gyere el a legsűrűbb erdő szélére; ott várok rád. Pontosan érkezzél, mert időm ki van szabva. Ha elkésel, visszamegyek oda, ahonnan jöttem és csak ezer év és egy nap múlva találkozhatunk újra.

Valaha ember voltam én is, akiről álmodoztál: erővel, szerelemmel, vad akarattal, kitartással, soha fel nem adva az álmaidat. Fényes takarót szőttél rólam, illatosat, könnyűt, színeset, puhát. S az álom-takaró csak nőtt és nőtt, s egyszercsak elért engem is és beborított fényével, melegével, végtelenségével. Nem tudtam védekezni az álmaid ellen, így én is álommá lettem, s te akkor elvesztettél engem. Szemed mohón itta hullámzó fényemet, de kezed a levegőt markolta, amikor felém nyújtottad. Akkor már messze jártam, messze a földtől, az emberektől, tőled. Álomország lett a hazám, sok más mindenkivel együtt, akiket az emberek végtelen vágyai repítettek ide. Itt béke van, állandóság, várakozás és néha visszatérés az emberek közé, röpke percekre: hátha eljön az, aki ide űzött, és visszavisz magához. Hátha ismét ember lehetek... Minden álom-lakó megpróbálja. Én is. Ezer év és egy naponta kinyílik a Kapu, s mi - huss! - szerteszállunk, dobogó szívvel, soha nem szűnő reménnyel. Én hozzád, mások: akikhez tartoztak.

Nekem könnyű a várakozás, neked lehetetlen, mert életed véges. Ezért pontos légy. Ha a fák árnyéka rám vetül, fényem kialszik s te senkit nem találsz ott.

Könnyen megismersz, mert már ismertél korábban is. Könnyen rám találsz, mert fény vagyok, messze világítok, túl a fákon, túl a mezőn, túl a lelkeken. Ruhám is fény, vidáman lebegő, hívogató, kedves.

Pontos légy, mert várok rád. S ha eljössz, érintsd meg feléd nyújtott kezem és én újra ember leszek. Élőbb az élőnél, de nem enyészek el, forróbb a tűznél, de nem égetlek meg, puhább a bársonynál, szebb az álmaidnál.

Ha eljössz, megfogjuk egymás kezét és soha többet nem engedjük el.

Gyere...

Várlak...

Nagyon...

Egyszer azt mondtad, hogy jártál a Titkok Kertjében. Én is ráleltem a Kapura, beléptem a Kertbe és mindazt a sok szépet, amit ott találtam, Neked adom.

A Tündérkert virágai

A Tündérkertbe a Tündérkapun át léphetünk be.



A Kapuhoz Tündérlépcsők vezetnek, amelyeken járva sohasem fáradunk el, s amelyek éjjel arany-fénnyel világítanak, hogy biztosan odataláljunk a Kapuhoz.

A Tündérlépcsőket Tündérfák és Tündérbokrok szegélyezik, s bár lombjukon átsüt a nap, alatta hűs illatok szállnak. A fák alatt Tündérpadok sorakoznak, s ha leülünk rájuk, megsimogatnak, átölelnek és kedves szavakkal beszélnek hozzánk.

A Tündérfák alatt Tündérfű sarjad, mindig frissen, meleg-zölden, hívogatóan.

A Tündérkert virágai igen sokfélék és változékonyak. Hol ilyenek, hol olyanok, mindig illatoznak, ha úgy tartja kedvük, táncolnak és énekelnek, vagy átöltöznek másik szirom-ruhába, s akkor másféle virágok lesznek. A Tündérvirágok szeretnek játszani, hogy aki megáll mellettük örömmel nézze őket és továbbmenve boldog legyen. A Kertben mindenütt nyílik valamilyen Virág. Nappal több, éjjel kevesebb, mert akkor a legtöbbjük - hasonlóan a Kert-lakó Tündérekhez - alszik. Akik virrasztanak, az éj csendjéről beszélnek, a csillagok erejéről és a Fényről, amely belőlük árad.

a Fény-virágok világítanak



a Dal-virágok énekelnek
a Fésű-virágokkal fésülködnek a Tündérlányok,

de néha üvegmosónak is használják a Tündérházak konyháiban
a Mese-virágok elmondják, milyen a szerelem
a Szivárvány-virágok adják a színeket
a Bánat-virágok a szomorúságot
a Harang-virágok a kacagást
a Csillag-virágok az éj fényeit
a Fehér-virágok a lelket
a Piros- vagy Szerelemvirágok a szerelmet



a Tarka-virágok a táncot
a Nyíló-virágok a tavaszt
az Alvó-virágok pedig az őszt idézik
a Hó-virágok a kíváncsi szemeket mutatják
a Szellő-virágok a szárnyakat
az Éj-virágok szemének bársony sugarát
a Karcsú-virágok kedves kezét
a Legszebb-virágok Őt...

s az Éjjel Nyíló Rózsa mellett van a Titkok Ablaka, amelyen át másik világokba léphetünk át.

Ezeken kívül még számtalan szebbnél szebb virág pompázik a Tündérkertben, annyi, hogy felsorolni is lehetetlen...

Az Éjjel Nyíló Rózsa

A Tündérkert szebbnél szebb virágai között van egy, amelynek erejét éjszaka láthatod meg: az Éjjel Nyíló Rózsa.

Ha odamész hozzá, megérinted a szirmait és beszélsz hozzá, elmondja neked az éjszaka titkait, amit csak ő lát, de amikor mesél, te is látni fogod. Elmondja, hogy az éjszaka fényesebb, mint a nappal, fényei puhábbak, kedvesebbek és illatosabbak, mint a nappal fényei. Az éjszaka fényei színesek és hangjuk is van: lágyabb, édesebb minden evilági melódiánál, mert a nyugovóra tért világ csendje szüli őket. Aki a csendet hallgatja, az éj dalait hallja. Aki a csendet hallgatja, boldog lesz, elégedett és békesség tölti el, mert a csend hangjai a lélek hangjai. Amikor hallgatod az Éjjel Nyíló Rózsát, zenét hallgatsz, a legszebbet a világon. Amikor beszél hozzád, szíved örömmel telik meg, mert ez a te igazi világod, ebben vagy otthon, ehhez simul tested-lelked. Dédelget, elringat ez a világ, szemed megnyitja a másra, mindarra, ami túl van a testen, túl az anyagon, túl a földön, túl a csillagokon. Az Éjjel Nyíló Rózsa elvezet Istenhez.

Ha odamész hozzá és megérinted a szirmait, mindez a tied lehet, mert a Rózsa azért él, hogy te is éljél, azért virágzik, hogy te is virágba borulj, azért nyújtja feléd titokzatos-szép szirmait, hogy szolgáljon, hogy elvigyen, messzire, túl mindenen.

Menj hát hozzá minden nap, amikor már csak a csillagok világítanak. Menj, mert vár rád. Amikor nappal van és erős fények törnek a lelkedre, úgy tűnik, a Rózsa álomba merült. Pedig nem így van: a nappal neki a felkészülés ideje, mint neked is lesz, ha megtapasztalod az erejét és szépségét, s azután minden éjjel elmész hozzá. Akkor a te nappaljaid is a felkészülés órái lesznek, habár a világ szemében a mindennapi dolgodat végzed. De belül: felkészülés az éji Találkozásra Vele, Aki Elvisz, Vele, Aki Megszabadít. A nappal óráiban erőt gyűjtötök mindketten, s éjjel, amikor megérinted, erőtök összeadódik és legyőz minden akadályt. S minden ilyen találkozás után még erősebbek, még szebbek lesztek, még jobban várjátok a következő éjszakát. Majd lassan a nappalok álomképpé szelídülnek, könnyű lebegéssé válnak, s akik találkoznak veled, csodálkozva tapasztalják, hogy milyen szép vagy és nem értik, miért ragyog az arcod. Ha elmondod nekik, hogy azért, mert minden éjjel elmész az Éjjel Nyíló Rózsához, megérinted a szirmait, beszélgettek és elmentek a világokon túlra, udvariasan bólogatnak és elfoglaltságukra hivatkozva gyorsan továbbállnak.

De te mész tovább az utadon; napvilágnál: ahova kell, éjjel: ahova vágysz, hozzá, a teljeshez, az erőshöz, a szabadítóhoz, a kedveshez. A vágyaidhoz. S akkor már nem fogsz annyit sírni, mint régen, mert találtál valakit. Nem fog olyan gyakran fájni a szíved, mint régen, mert valaki meghallgat. Nem érzed annyira rabnak magad, mert messze szállhatsz. És nem fogsz annyira félni attól, ami az élet után jön, mert a Rózsa megmutatja azt neked. Megmutatja az igazi Életet, ahol ott lesz ő is és még sokan, akiket szerettél, akik után vágytál, akiket nem érinthettél, akiket nem szólíthattál. Ott lesz mindenki, aki kedves neked, s ott egyek lesztek. Az Éjjel Nyíló Rózsa pedig illatával betölti a lelkedet és puha szirmaival örök simogatásba ringatja fáradt arcodat.

Vele minden perc álom lesz és a perceknek nem lesz vége, mert a Rózsa közelében az idő megszűnik, az anyag feloldódik az éjszaka fényeiben, s már semminek sem lesz jelentősége, csak a vele együtt létezésnek. Nem lesz kívánság, nem lesz hiány, nem lesz szükség, mert a Rózsa mindent odaad, amire szükséged van, hiszen ő minden. S ami itt kínos erőfeszítés volt, ott könnyű tánc lesz, ami rekedt sóhaj, ott tündér-ének, ami itt olthatatlan tűz volt, ott eggyéválás lesz. Ott nem kell kérdezned százszor, ezerszer, végtelenszer: "Hol vagy?", mert ott lesz, akit egy életen át hívtál, akire egy életen át vártál. Ott lesz, megfogja kezed, rád mosolyog és azt mondja: "Itt vagyok! Örökre! Menjünk a mi otthonunkba, ültessünk rózsát a kertünkbe, olyat, amelyik éjszaka virágzik. S ha szárba szökken, bimbói virággá pattannak, látogassuk meg, érintsük meg a bűvös szirmokat és beszélgessünk vele, mert mi az ő gyermekei vagyunk! Menjünk, mert vár az otthon és vár a kert, ahol minden éjjel kibontja szirmait az Éjjel Nyíló Rózsa."

Amiről a Csend-sarok mesél

Amikor a Tündérkert lakói elfáradnak az örök táncban, az örök kacagásban és az örök boldogságban, vagy szomorúak lesznek, mert hosszabb-rövidebb időre kedvesük kimegy a világba megsimogatni azokat, akik náluk is szomorúbbak és bánatosabbak, szóval, akikkel mindezek történnek, elmennek a Tündérkert egy távoli, rejtett zugába, ahol csend van, békesség és nyugalom. Elmennek az árnyékos fák alá, hogy megpihenjenek, hogy távollévő kedvesükkel beszélgessenek, hogy hallgassák a fák susogását, a madarak varázslaton átszűrt énekét és saját lelkük hangjait.

Akármennyien mennek is egyszerre a Csend-sarokba, ott mindig egyedül lesznek, mert a Kertnek ez a legvarázslatosabb része.

Aki ide jön, csak a körülötte lévő természetet látja, mert a Kertet alapító Első Tündérek így teremtették ezt a sarkot.

Nem kell sokat menni, hogy a fáradtak és a szomorúak elérjék a nyughelyet, mert a Kertben nem lépkednek, hanem gondolat-szárnyon szállnak a lakók, melyhez a hajtóerőt a szív dobbanásai és a világból hozott emlékek adják. Ezért szép mindig a Tündérkert füve. Senki nem tapossa le, még akkor sem, ha estre kelve vidám énekszóval körbeülik a Tüzet és megidézik belőle a gondolataikat.
A Tűz belőlük fakad, s nemcsak tündér-fénye és bolyhos-melege van, hanem énekel és táncol is a fűszőnyeg felett. Igaziak a lángjai, mert a lelkek lángban égnek: a szerelem, az akarás, a küzdelem, a sóhaj, a vágy és a múlt lángjai táplálják szüntelen a Tündérek lelkét is, hogy azok ki ne aludjanak.

A lángok tánca néha könnyed és játékos, mert boldogok a tűz körül ülők, néha hirtelen feltör, majd alig pislákol, mert van közöttük, akinek elveszett a fele lelke s most - mindig - kétségbeesetten keresi, mert nélküle nem lehet élni. Szeretne az égig törni, túllátni a Kerten, ki a világba, hátha megpillantja Őt, akivel egyszer már egyek voltak, vagy egyek szerettek volna lenni. Szeretne átnyúlni a Falon, lerombolni a Kaput, hogy jöjjön be ide az egész világ, mert azzal együtt biztosan Ő is bejön. De amikor kinéz a világba, sötét homályt lát, értelmetlen zajokat hall, durva üvöltéseket, egyetlen masszává gyúrt arctalan emberek és anyagok szürke tömegét. S hiába próbálja szétválasztani az arcokat, hogy meglelje Őt, nem képes rá. Ekkor lelkének lángja apróvá válik, majdnem kihuny.

Ezt látva, a mellette ülők gyengéden körbefogják, megérintik az arcát és csendesen énekelnek neki. Így a halni készülő lélek ismét erőre kap, mert érzi: nincs egyedül, s feltámad benne, a legeslegmélyében egy alig hallható, de szikla-erős gondolat: Hátha...

Ezt meghallják a többiek is, mert Tündérországban mindenki hall mindent. Ott nincs titkolni való, mert a Kert lakói jók és szépek. S amint meghallják a remény hangját, elmosolyodnak és kórusban elismétlik azt. Az ezernyi "Hátha..." és "Igen!" bűvös dallama szárnyra kel a Tűz körül, körtáncba kezd a szomorú körül.

Azután mindannyian felállnak a Tűz mellől, kézenfogják a szomorút és azt mondják neki:

- Most pedig menjünk el a Csend-sarokba és pihenjünk.

Kéz a kézben elindulnak a fák alá, a bokrok alá, a Kristálypatak partjára. Útközben virágot szednek és odaadják annak, akit kísérnek, hogy amikor leül a Csend Padjára, tegye maga mellé és beszélgessen velük. Amikor az erdő sűrűsödni kezd, és már csak egy keskeny ösvényt hagy szabadon a varázslat, a többiek hátramaradnak, és akit kísértek, egyedül indul tovább.

A Csend-sarok a magányosság helye, ide a madarak is ritkán tévednek; csak néha-néha szállnak le a kis tisztás közepén az ős-tündéridőben felállított faragott kőmedence szélére, szomjukat oltani. A medence soha ki nem fogyó hűs vize új erőt ad a szárnyaknak, a kedves lények tovaszállnak, s marad a csend, a tiszta szellő és a magány.

Akit kísértek, lassan odaballag a medence melletti durván faragott fapadhoz, leül, becsukja a szemét és álmodik.

Álma egészen valószerű, mert a Tündérálmokban erő van, amelyet az ősök és a Kert ereje ad nekik. Az erő segítségével az álmodó tovaszáll, ki a világba, be a szürke massza közé, olyan közel annak részeihez, hogy már kivehetők lesznek az egyes tárgyak, színek, zajok, arcok. Az erő fénybe borítja az emlékezést is, mert a keresőnek emlékezni kell arra a pillanatra, amikor lelkének másik fele elment tőle. Mindenre emlékeznie kell, hogy újra megtalálja Őt! Az erő találékonyságot ad, hogy merre induljon, s hogyan lépjen túl a nehézségeken. S az erő erőt is ad, hogy bárhol is találja lelkének felét, bármilyen körülmények között, magasan vagy mélyen, Mennyországban vagy a pokol fenekén, ne rendüljön meg, hanem boldogság töltse el, mert megvan az, aki hiányzik! Az erő határozottságot is ad, hogy amikor rálelt, egyetlen mozdulattal kiragadja világi börtönéből, magához ölelje és azt mondja neki:

- Itt vagyok, tiéd vagyok újra, s te az enyém! Menjünk, ne nézzünk hátra, mert ami mögöttünk van, az a volt, ami előttünk: az a most és a lesz. A miénk - örökre.

A Tündérkert ereje szárnyakat ad, hogy szállni tudjanak, könnyedén, gyorsan, észrevétlenül, legyőzve minden akadályt, amit a világ állít eléjük a visszaútjukon, Átrepülve a legmagasabb hegyeken, a legzordabb vidékeken, nem törődve az utánuk kapó vad karmokkal, az ocsmány üvöltésekkel, az igazságokkal, a hazugságokkal, a vádakkal, az ítéletekkel. Nem törődve senkivel és semmivel, csak egymással. Mert most már csak ez számít, hiszen ez az Élet, ez a teljesség, ez a gyógyulás, mert a kettőből újra létrejött az Egy. Ami valaha szétszakadt, most összeforrt, a végtelen seb eltűnt a test hibátlan puha bársony, a lélek ujjongó fény, mert a kettőből Egy lett.

S amikor visszaérkeznek - most már Egyként - a Csend-sarokba, leülnek a padra és nézik az örök élet vizét csipegető Tündér-madarakat.

Amikor felébred álmából, akit kísértek, valakinek a kezét érzi a kezében. Ismerős, meleg kezet, amely eddig csak az emlékeiben és vágyaiban létezett. A kéz gyengéden megszorítja az övét, s ő ránéz arra, akit álmában megtalált és ide hozott.

Mosoly lát mosolyt, szemek látnak szemeket, ajkak érintenek ajkakat, kezek fonódnak össze, mert a Tündérkertben a legkisebb lakó is tudja, hogy

öt meg öt az tíz
tíz meg tíz az húsz
húsz pedig
EGY
Mi!

S amikor eltelik egy szakasz az időtlen időből, kéz a kézben végigmennek az erdei ösvényen ki a fényre, melegre, táncra, énekre - a soha véget nem érő boldog Életre. S most már ők is kísérőkké válnak, szolgálva a szomorúk kifogyhatatlan áradatát.

További virágok a Tündérkertből

A Szerelemvirág, amely természetesen piros.

A Fény-virágok az est lámpásai.

A Fésű-virággal fésülködnek a Tündérlányok, amikor a Tündér-bálba készülnek és nagyon szépek akarnak lenni. A Fésű-virágban varázserő rejlik, ettől a szépek még szebbek lesznek, a boldogok még boldogabbak, és aki szomorú, remény költözik a szívébe. Ennek ellenére a Fésű-virágot a Tündér-konyhákban néha üvegmosónak is használják.

A Bambuszkönnyek a világban bolyongó Tündérlelkekre emlékeznek.